Szerző: L. RITÓK NÓRA
2018.11.16.
A leszakadó térségek iskolái egyre nagyobb mértékben szembesülnek az alulszocializált, generációs szegénységben élő gyerekek oktatási problémáival. A szegregálódó iskolák száma egyre nő, aki tud, elköltözik a jobb vidékekre, ahol munkahely és boldogulás van, szolgáltatások, választási lehetőségek. Aki nem tud, az marad. Ahol nagyobb a település, és több iskola is működik, ott erős oktatási szergegáció tapasztalható, vidéken ez leginkább az állami iskolákat érinti, az egyháziak (tisztelet a kivételnek) a jobb társadalmi státuszúakra fókuszálnak, állami segédlettel erősítve a szegregációt.
A pedagógusok naponta szembesülnek az eszköztelenségükkel. Mostanában többükkel beszélhettem, különféle rendezvényeken. Egy részük még mindig a keresgélés, panaszkodás állapotában van, saját tehetetlenségén keseregve, más még mindig nem vállalja fel azt, hogy nem boldogul, nem tudja ezt megtenni, mert saját szakmai hibájának véli az egészet.
És vannak közöttük, akik az egészet úgy oldják fel, hogy minden felelősséget azokra hárítanak, akik szerintük a bajok okozói. Az alulszociálaizált, generációs szegénységben élő, zömében roma gyerekekre. Ők őszintének tartják magukat, sőt, büszkék is rá, hogy ők ki merik mondani, amit szerintük mindenki gondol.
Mivel egyre többször megtapasztalom ezt, gyakran hallom a bátran hangoztatott, kirekesztő mondatokat, elgondolkoztam azon, vajon hol van a határ a kritikus véleménynyilvánítás és a rasszizmus között? Mert azt látom, ezen a téren baj van. Egyre nagyobb.
Az ilyen pedagógusok többnyire így kezdik: öntsünk végre tiszta vizet a pohárba, beszéljünk nyíltan, ne kerülgessük, mondjuk ki, stb… Ám ebben az őszinte kitárulkozásban hamarosan olyan kirekesztő megnyilvánulásokat tesznek, amilyeneket egy pedagógus, aki gyerekekkel foglalkozik, nem engedhet meg magának. A mondataik pedig hatnak a többiekre, ők ugyan (még) nem mondanának ilyet, de kuncogva néznek össze, mikor elhangzik, hisz „jól megmondta”, vagy igazolva látják az elhangzottakban a saját kudarcuk okait is. Az így, először magánbeszélgetésekben elhangzó, majd felbátorodva egyre nyíltabban hangoztatott mondatok lassan beépülnek az iskolák „rejtett tantervébe”, ami szerintem nagyon rossz irányba viszi ezt az egészet. Hogy megállítja-e valaki? Nos, ez vezetői felelősség, ám a döntéshozói szinten is elnézett, az állami médiakommunikációban is támogatott példa nem azt erősíti, hogy visszanyomják ezt. Persze cirkuszt nem akar senki, de azért „maguk között” engedik, csak ne kerüljön nyilvánosságra. Ám ez olyan, mint egy lassan ölő méreg. Egy idő után a hatása már nem tartható az intézmény keretein belül.
Indoklásként gyakran hallani tőlük a számukra pedagógiai érvnek számító mondatokat: Talán nincs joga egy gyereknek, aki jó, aki tanulni akar, olyan közegben lenni, ahol ezt nem hátráltatja semmi? El kell viselnie a trágár szavakat, az agressziót attól, aki nem oda való? Megoldást nem igazán tudnak, de egyben biztosak, az egyetlen út kitenni őket, a „normálisaktól” elkülönítve oktatni, hogy hagyják szárnyalni azokat, akik szárnyalásra születtek. Mert a jó gyereknek is vannak jogai…
Szerintük azok, a többi, akikkel a baj van, azok csak a jogaikat tudják szajkózni, hogy nekik „jár”…még arra is képesek, hogy ha nem jött iskolába a gyerek, a szülők feljöjjenek és kérjék az ingyenes uzsonnáját… mert az nekik jár. Csak a markukat tartják, semmirevaló népség, sosem fognak integrálódni, az volt a jó, mikor kényszerítették őket a munkára, nem kellett volna az államnak lakást adni nekik, ezeknek semmit, stb., stb.
Mostanában több ilyen beszélgetésen voltam. És egyre rémisztőbbnek látom a helyzetet. Az egyik tantestületben, amikor belekezdtem a mondandómba, egy pedagógus folyamatosan félhangosan kommentelte a mondataimat. Többször megálltam, kértem, mondja akkor hangosan. Mondta (lásd fentebb az idézett, gyakran hallható sztereotípiákat), de ugyanúgy ment a dolog tovább. Végül nem bírtam tovább, és megkértem, ha nem is miattam (aki hat órát utaztam, rátettem erre egy napomat, nem pénzért, hiszen ingyen mentem, az igazgató lelkes és kitartó invitálására), hanem a többiek miatt, akik talán kíváncsiak arra, mit fogok mondani, hagyja, hogy végig mondjam, aztán, majd megbeszélhetjük, hogy meggyőztem-e vagy sem. Akkor kicsit elhallgatott, de közölte, hogy őt ugyan nem fogom.
Az igazgató a szünetben elnézést kért, és mondta, hogy amúgy jó pedagógus. Csak náluk a tantestület ilyen őszinte. „Így szeretjük” – mondta. Nyilván elfogadtam amit mond, nekem az már végképp nem tisztem, hogy ezzel tovább foglalkozzak, bár kétségeim vannak, ha ezt így vállalja, egy idegen előtt, mit engedhet meg ebből a zárt osztályteremben vagy a szülőkkel. És nyilván az is beszédes volt számomra, hogy senki sem volt, aki a kollégái közül cáfolta volna a mondatait, jelezte volna, hogy nem így gondolja, mindenki hagyta a megjegyzéseit, sőt, azért néhányan bólogattak is.
Mondhatnám most, hogy milyen pedagógus az ilyen, tehetnék úgy, mint ő, hogy személyes felelősség körébe utalok mindent. De a helyzet ennél itt is bonyolultabb. Mert az, hogy a hasonló közegben dolgozó pedagógusok ilyenné válnak, az nem tisztán egyéni döntések okán történik.
A rendszer hibái hozzák létre ezt a helyzetet, a rendszeré, ami így működteti. Az oktatáspolitika hibája, ami nem képes egy másfajta szemlélettel közeledni az iskolához, ami egy írószatal mellett kitalált ideát épít. Amibe nem fér be egy átlagtól eltérő. Azt hiszem, nemcsak a lefele eltérő, hanem a felfele sem. Az ideális gyerek a minden utasítást végrehajtó, tanárt soha meg nem kérdőjelező, csendben ülő, sosem hangos, se nem túl lassú, se nem túl gyors, mindent elfogadó. Aki csak akkor és csak úgy beszél, amikor és ahogyan azt elvárják tőle. És persze mögötte a család ideálja is ilyen, a kizárólag házasságban élő, törekvő, lehetőleg templomba járó családé, aki feltétel nélkül elfogadja a gyerekét tanító iskola véleményét, viszonyulását, felételeit.
Ezt óhajtja ma a pedógustársadalom zöme. Az ilyen gyereket. Azt mondják, őket erre készítette fel a főiskola. És ebben igazat kell adnunk neki.
Mert hiába mondják, próbálják a felsőoktatásban, az én tapasztalatom szerint kevés valós tudásátadás van arra, mit lehet kezdeni egy olyan osztályban, ahol a gyerekek zöme halmozottan hátrányos helyzetű. És igazából nincs ez iránt érdeklődés sem, nemrégiben egy meghívásra mentem egy egyetemre, természetesen pályázati keretben szervezett előadásra, ami jelzi a felsőoktatási rendszerben a helyét az eltérő képességűek oktatásának. Öt érdeklődő hallgatónak beszélhettem erről, mint terepi szakember. Ennyien akartak hallani a tanárjelöltek közül erről, akik egyébként felvették ezt a tárgyat. Ami azt jelzi, túl sok elkötelezett fiatal pedagógus nem fog megjelenni a szegregált iskolákban a jövőben sem.
Mikor veszik észre a döntési helyzetben levők, hogy a tehetséggondozás támogatása mellett a felzárkóztatásra is kellene pénzt szánni? Mikor látják meg, hogy ezzel a problémával az iskola már nem tud megbírkózni? Mikor oldják meg a speciális szakemberszükségletet a leszakadó térségekben, ahol pszichológus, szociális munkás, gyógypedagógus, fejlesztő pedagógus és asszisztensek nélkül az iskola nem bírja felvenni a harcot ezzel az egésszel szemben?
Mikor látják be, hogy így nem megy?
Módszerek? Nem ez a baj… már minden ki van találva. Olyan módszer, ami az iskolán belül ma megfordítaná ezt az önjáróvá vált problémát, szerintem nincsen. Csak úgy hathat bármi, ha a közeget is eléri, amiben a gyerek él, otthon, a lakókörnyezetben, ami most minden hatást leamortizál, ami az iskolából jön.
Szemlélet? Nos, azt hiszem, ezzel van a baj. Ami ma nem a megoldáskeresés, hanem a hibáztatás irányába visz. A kirekesztés, a gyűlölet irányába. A felzárkóztató pedagógia sosem volt igazán értékes pedagógiai teljesítmény. Sem az oktatási rendszeren belül, sem a közvéleményben. Nem látják a pedagógusok, miből tudnának hitet meríteni. Mert maguk sem hisznek már abban, hogy ezekkel a gyerekekkel elérhetnek bármit is.
Akik nem ilyen iskolában tanítanak, ők nem is értik, nem is érthetik. Megborzongnak egy-két történetet hallva, és hálát adnak a sorsnak, hogy nekik nem ez jutott. Ők elfogadásról beszélnek, persze csak elméletben, hiszen fogalmuk sincs arról, milyen lehet ezekkel a problémákkal szembesülni.
Akik pedig a leszakadó, szegregálódó iskolákban dolgoznak, nos, közülük sokan érzésem szerint nagyon rossz irányba mennek. A folyamatok pedig egymást gerjesztik. Minél kirekesztőbbek a pedagógusok, a gyerekek annál elutasítóbbak. A reakciók kölcsönösen viszik egyre mélyebbre az egész problémát.
Most sok iskolával dolgozom együtt egy programban. Még több pedagógust látok, akik mindennek ellenére még akarják jól csinálni. Akik a pályán akarnak maradni. És nem siránkozni, vagy gyűlölködni akarnak, hanem tenni valamit. Akik még örömüket lelik abban, hogy sikerül valami, azokkal a gyerekekkel is. Őket ezért soha nem ismerte el senki. Mégis teszik a dolgukat.
De érzem azt is, hogy egyedül vannak. És lassan felőrlődnek. Ki és hogyan fogja megállítani ezt a folyamatot? Ki rázza helyre az elcsúszott értékrendet? Ki rendezi vissza a „pedagógus” szót, hogy az minden elemében újra értelmezhető legyen? Amiben világosan érzi mindenki, hogy van olyan határ, amit egy pedagógus nem léphet át?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.