Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2018.11.27.
Tényleg jó volt. Én valamivel több, mint ötven évet töltöttem el ott, jóformán megszakítás nélkül. Először a Horváth Mihály téri iskola gyerekkórusának tagjaként mentem be a Bródy Sándor utcai kapun (a Pollack akkor még terv sem lehetett), minthogy a Rádiónak csak 1954-től lett sajátja, addig mi láttuk el ezt a hatalmas élményt nyújtó feladatot, Lukin László nevű tanárunk agilitásának jóvoltából. (Élete vége felé készítettem vele egy interjút a 24-es stúdióban, a beszélgetés lezárásául elénekeltük Bach Parasztkantátáját két szólamban - próba nélkül - ő a tenort, én a basszust, a dal végén annyit közölt még a hallgatókkal, hogy az ő tanítványának második elemiben is mélyebb volt a hangja, mint az akkor huszonvalahány éves tanárának. Ennek a beszélgetésnek az alkalmával tudtam meg, hogy az Operába, a Carmen gyerekcsapatába az ő javaslatára kerültem be, pedig én azt hittem, a nagymamám protezsált, csak szemérmesen tagad - közel 50 év múltán jópofa értesülés. Különben ha van még élő ember, aki láthatta azokat az előadásokat, Tiszay Magda volt Carmen és a süvölvény Simándy József Don José, a többiekre nem emlékszem, bár Szecsődi Irén még rémlik Micaelaként és majdnem bizonyos, hogy Svéd Sándor énekelte Escamillót).
Szerettük egymást a Rádióban? Hááát, nem is tudom. Általában kedveltem azokat, akikkel együtt dolgoztam, főképp azért, mert mindig én választottam meg a munkatársaimat. De hogy szerettem volna mindenkit:...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.