NEMZETI KULTÚRA

MÉRCE
Szerző: BAGI ZSOLT
2018.11.21.

Az utóbbi hónapokban a kultúrharc, a nemzeti kultúra és a demokratikus kultúra kérdései borzolták az értelmiségi közvéleményt. A szűkebben vett kultúrharc kérdései kevésbé érdekesek, egy jó ideje tudjuk már, hogy ez az idő is eljöhet, amikor a jobboldali művelt kulturális elit pozícióit is átveszik műveletlen populisták. A „műveletlen” nem értékelő jelző itt, pusztán leíró. A kultúrharc – legalábbis jelen pillanatban – nem annyira a baloldali kultúra ellen folyik, mint inkább a baloldali kultúra reprezentációja ellen, az ellen a jobboldali gondolat ellen, hogy a baloldali kultúra is része a nemzeti kultúrának.

Ma azoknak kell távozniuk, akik jobboldaliként is nagyra tartják (az állítólag baloldali) Esterházyt, nem azoknak akik Esterházy táborába tartoznak.

Az az írás, amely mostanában a legnagyobb port kavarta, Tamás Gáspár Miklós jajszava a nemzeti kultúráért. A jajongást, a lekezelő modort, a nyelvhelyesség idealizálását magam sem tartom sokra (többek között éppen TGM volt az, aki felhívta arra a figyelmet 2004-ben, hogy a fiatalok sodródása a radikális jobboldal felé – 2006 és aztán 2010 előszele – strukturális okokra vezethető vissza, most pedig lekezelő stílusban beszél digitális kultúrájukról), ugyanakkor értetlenül állok (habár korántsem meglepetten) a vihar előtt, amelyet egy rövid, tulajdonképpen jelentéktelen publicisztika támasztott.

Értetlenségem oka az, hogy a kritikusok a szöveg (illetve azóta már szövegek) lényegi mondandóját nem is érintik, mindeközben életre-halálra menő küzdelemben állnak stiláris, retorikai elemeivel, odavetett megjegyzéseivel, TGM más szövegeiben kifejtett gondolatai zanzáival és így tovább. Ez a tény már önmagában is tünet értékű és TGM mondandóját igazolja: olvasási kultúránk technicista, a „mondandót” lényegtelennek tekinti, képtelen a szöveget teljes kulturális kontextusában olvasni.

TGM az általa liberálisnak nevezett irodalompedagógiai modellt kritizálta, amely „kompetencia alapú”, és (extrém formáiban) nem érdekli a nemzeti irodalom kánonja. Elég egy pillantást vetni a Magyartanárok Egyesülete (a magyarországi reformpedagógia úttörői) által kiadott tananyagokra, az általuk szervezett éves konferenciákra, a képviselőik által írt tankönyvekre hogy tudjuk, ez az ítélet elsietett és legfeljebb a valóban létező kivételekre igaz. Ugyanakkor az is kétségtelen tény, hogy az új irodalomoktatás középpontjában nem a nemzeti kánon megőrzése és építése, hanem az egyéni kompetenciák – kitüntetett módon a szövegértés – fejlesztése áll...

ITT OLVASHATÓ