LAKHATÁSI SZEGÉNYSÉGBEN

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2018.11.04.

Pár napja keresett minket egy fiatalasszony. Segítsünk neki, hogy megkaphassa ő is a CSOK-ot, és lakáshoz juthasson. Három gyereke van, a legkisebbel még gyesen, hamarosan jön a negyedik, egyedül neveli őket, még gyerektartást sem kap, tanulatlan, sosem dolgozott, sokan, mint más, hasonló helyzetben levő, ő is a szülőkhöz költözött vissza sikertelen párkapcsolata után. A házban mindannyian albérlőként laknak, mellette még ott a huga, egy gyerekkel, ő is egyedül neveli, az apja, anyja, és öt testvére.

A héten segítséget kért egy másik asszony is. Mert a ház végét már csak az imádság tartja, megtámasztották, de reped belül is, félnek, hogy rájuk szakad. A ház kicsi, két helyiséges, kártyás villanyóra van, víz az utcai kútnál. Eddig csak az asszony élt itt meg a lánya, két gyerekkel, a családfenntartó börtönben van, de időközben magához vette a mozgásképtelen anyját, és pár hónapja itt él a másik lánya is, aki november végén szül. Az asszony közmunkás, ebből, meg a gyesből, és a családi pótlékokból élnek. A házban eddig úgy tudtuk, albérletben vannak, most bizonygatta, hogy megvették, 300 ezerért, részletre, csak egy papírt írtak erről, ügyvédre nem futotta.

Pár napja egy zavart férfi jött be az irodánkba, hogy segítsünk neki, adjunk valahol albérletet. Mert sehol sem kap, nem tud hova menni, és így a gyerekét sem adják ki neki. Hamar agresszívvá vált, nem tudtuk megnyugtatni, elrohant.

Pár nap alatt történt mindez, de a listánk hosszú… megoldást pedig nem találunk, akárhogy próbáljuk. Abba a társadalmi csoportba tartozók, akikért dolgozunk, esélytelenek, hogy valaha normális lakhatásuk legyen.

Persze, most nyilván sokakban ez az első reakció: minek szült, és szül most is, miért nem tanult, miért ilyen felelőtlen, miért van börtönben a párja, miért nem javította meg időben a házat, és akkor most nem szakadna rá…. persze, így nem lehet, oldja meg az állam, ugye?!

Mondjuk, fel lehet tenni ezeket a kérdéseket, de ettől még a helyzet nem oldódik meg. A kérdések, melyekkel kizárólag a személyes felelősség körébe rendelik a problémát, nem mutatnak megoldást. Ettől még a gyerekek lakhatási szegénységben élnek, ami sokmindent meghatároz, az egészségi állapottól a tanulásig.

A megoldás nyilván előrébb keresendő, hogyan lehetne megelőzni az ilyen helyzeteket, de attól még meg kellene oldani valahogy azt a problémát is, amiben most vannak. A nyomorult épületekben, túl sokan, maximum félkomfortos, sok esetben életveszélyes házakban. Megoldás nélkül ugyanis megerősödve termelődik újra a probléma, mert a lakhatási szegénység a szocializációt is sok elemében meghatározza.

Mi, az alapítványnál dolgozunk abban, amire hatni tudunk. Foglalkozunk az anyákkal, a gyerekekkel, a közösséggel, azért, hogy a gyerekek majd mások legyenek, másféle felelősséggel és tudással tervezzék és szervezzék az életüket. Ehhez is sok pénz kell, kríziskezelés, a közösség újjáépítése, munkahelyteremtés, a felnőttek fejlesztése, háztartási ismeretek bővítése, adósságkezelés, a gyerekeknek meg tanoda, pszichológus, logopédus, baba-mama klub, stb. Házakat venni nem tudunk. Nincs rá forrásunk. A kis falvakban pedig szociális bérlakások sincsenek.

A helyzet pedig rémes. Furcsa albérleti viszonyok, ahol a tulajdonos kiléte homályba vész, sokszor aki kiadja, annak köze sincs a házhoz. A bérleti díj nem sok, havi 10 ezerért már áll is az üzlet, kaució nem kell. A villany mindig gond, sok házban nincs is, és a kártyás villanyórához ma már hivatalos albérleti szerződés, lakcímkártya kell. Ahol meg van még villanyóra, ott előbb-utóbb tartozás halmozódik fel. A lakók nincsenek bejelentve, ez újabb gondokat okoz, pl. hogy kié a szociális tűzifa, amire a „bérbeadók” igényt formálnak, azzal az indokkal, hogy övék a ház.

De néha már annak is örülünk, ha valaki így talál fedelet a feje fölé. És persze próbálunk segíteni. Volt már, hogy segíteni akartunk a ház lakhatóvá tételében, de időben a fülünkbe jutott, hogy a tulaj csak erre vár, utána kizavarja az albérlő családot, mert neki kell a rendbehozott, villannyal felszerelt ház.

Mestert szerezni sem egyszerű ezeknek a házaknak a rendbehozatalára. Egy mai kőműves nem vállalja egy roggyant vályogház aláfalazását, hiszen a legtöbb helyen az a gond, hogy nincs alap, no meg tudás sem a vályogház folyamatos tapasztására, gondozására. Egyszer, talán írtam már erről, hívtam egy szakértőt, nézze meg, amiket próbálunk, ahogy stabilizáljuk a házakat, azok jó megoldások-e építészeti szempontból? A válasza az volt, hogyha ezt hivatalosan kérem, akkor nem, ezeket a házakat le kellene bontani és újrafalazni. De amit csinálunk, az végül is még egy darabig egyben tartja az épületeket.

Hogy hova tegyük addig a családot, amíg lebontjuk és újraépítjük, meg főleg, hogy miből, arra nem tudott ő sem válaszolni.

Nagyon sok család él ilyen körülmények között. A CSOK számukra értelmezhetetlen. A házak állapota rémes, sokuknak életveszélyes. „Vásárolni” csak olyat tudnak, ami ugyanilyen. Ha kihalnak az öregek egy házból, és üresen marad, a távol élő rokonok várnak, hátha sikerül jó áron eladni. De nem sikerül, ezekben a térségekben jó pénzért senki sem vesz házat, és a jó üzletre való várakozásban amortizálódik az épület. Végül odaadják bagóért, vagy, ami sajnos gyakoribb, sorsára hagyják. Aztán jobb esetben beleköltözik valaki, rosszabb esetben széthordják, majd összeomlik az amúgy sem túl jó állapotú ház.

Albérletbe is ugyanilyen állapotú házak maradnak. Nem legális semmi. Állami segítség pedig annak van, aki tanult, ezért szakképzett, biztos állása van, tartalékai, jövőképe. Aki nem tanult, nincs szakmája, nincs biztos állása, tartaléka sem, neki ma nem jár segítség. Sem adókedvezmény, sem CSOK. Az ő jövőképe nem körvonalazódik az állami elképzelésekben.

Egyre több családot látok, akikkel nem tudom, mi lesz. Olyanokat, akikre nem vonatkozik a „családok éve”. Pedig családok ők is. Gyerekekkel. Akik segítség nélkül folytatják a kört. A nyomorúság körét.

Vajon hogy lehetne megértetni, hogy ők is itt vannak? Mi lesz velük így? Aki lecsúszott, annak miért nem jár segítő kéz? Nekik miért nem lehet esélyt adni? Nem fognak „eltűnni”. Sőt. Egyre többen lesznek.

Olyanok ők, akiket az oktatás érintetlenül hagyott és hagy ma is. Akik tudás és képességhiányos családban élnek. Akik nem bírnak „maguktól” változtatni az életükön. Az állami rendszerben hol a helyük? Ez nem olyan, mint egy szépen megírt terv, amiből kiradírozzuk a negatívumokat, és csak a pozitívumokról beszélünk ezután. És akkor minden jó…. Mert ők itt vannak. Láthatóan. Csak meg kellene nézni.

ITT OLVASHATÓ