KÜLSŐ HÁRMAS

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: HEGYI IVÁN
2018.11.26.

A magyar labdarúgás régóta olyan, mint a Hatvan–Budapest személy: mindig csupán valamelyik külső vágányon kap helyet. Keleti külsőn. Amíg oda elérkezik, döcög az a vonat, de hogyan is gyorsulhatna fel, amikor Gödöllő után Gödöllő-Állami telepeknél vagy Pécelt elhagyva Rákoscsabán, Rákoscsaba-Újtelepen, Rákosligeten is megáll, ráadásul útvonalának akadnak olyan szakaszai, amelyeken – a pálya állapota miatt – még a negyven kilométeres, bűvösnek nem nevezhető sebességhatárt sem lépheti át a mozdony vezetője. Ezen a szerelvényen utazni nem tartozik a legragyogóbb élmények közé, de hát a magyar futball utóbbi három évtizede szintén csak külső hármas.

Abból is az utolsó az utolsó.

Pedig már a kilencvenes évek elején megvolt a mi „Andorránk”. Az akkori izlandiak olyan szerepet játszottak 1992 és 1993 labdarúgásában, akár Puyol, Ayala vagy Martínez a 2010-esekében. Ezek persze jól csengő vezetéknevek, de nem Marc Pujolé, Josep Ayaláé, Cristian Martínezé, hanem Carles Puyolé, Roberto vagy Ruben Ayaláé, Javi Martínezé. Az andorraiak úgy vannak, ahogyan a szigetországiak voltak hajdanán: Rúnar Kristinsson kapus csak akkor állt a háló elé az edzésen, ha már lehúzta sportszerüzletének redőnyét, Kristjan Jonsson szobákat festett, Olafur Thordarsson pedig igazoltan késett a reykjavíki összetartásról, mert kamionsofőrként akkor indult vissza a fővárostól 237 kilométernyire lévő Siglufjördurból. Amikor (negyedszázaddal ezelőtt) először jártam az izlandi válogatott meccseinek otthont adó sporttelepen, azt hittem, amit a Sahtyor Donyeck brazil játékosai – köztük Elano, Fernandinho – gondoltak 2005-ben a Debrecen Oláh Gábor utcai létesítményéről: hogy az az edzőpálya.

A stadion volt az.

Ott (mármint Reykjavíkban) kapott ki 2–0-ra a magyar válogatott, miután 1992 júniusában a Népstadionban is alulmaradt a nem különösebben jól eleresztett izlandiakkal szemben. A pesti meccs előtt a kétszeres olimpiai bajnok, világválogatott Novák Dezső – Jenei Imre szövetségi kapitány segítője – azt mondta, hogy „kudarc esetén mindenkitől össze kell szedni a szerelést, s valamennyi játékosnak melegen ajánlani, a jövőben ne labdarúgással, hanem kapálással próbálja megkeresni a kenyerét”. Az idealista mester hozzáfűzte: már a döntetlen is blamázsnak számítana... Puff neki, a vendégek 2–1-re győztek. Majd egy éven át nem nyertek meccset, mígnem – szerencséjükre – ellátogatott hozzájuk a magyar válogatott. A kinti megsemmisülés után a hazai futballal az utóbbi, sikertelen dekádokban csínján bánó Nemzeti Sport is leszögezte: „Most már bizton állíthatjuk, hogy Izlandon, 1993. június 16. éjjelén a magyar labdarúgás bevégeztetett.”

Optimista összefoglalónak tetszik ez utólag, hiszen a dupla szégyen hogy’ jött napjaink andorrai, luxemburgi, kazah, finn szappanoperájának sorozatos megaláztatásához? De ne siessünk előre! Mielőtt a gejzírek hazájában – micsoda paradoxon: Puskás Ferenc szövetségi kapitány irányításával – 2–0-s vereséget szenvedtek honfitársaink, az izlandi bajnoki forduló össznézőszáma 5714 volt. Nagyjából annyi, mint Vaduz lakossága. Ezt csupán azért említem, mert hat évvel később Vaduzban „sikerült” gól nélküli döntetlent játszani Liechtensteinnel. Sosem felejtem: egy Gigon nevű hátvéd odaadta a labdát Horváth Ferencnek, aki az ajándék átadással egyedül mehetett kapura, majd tizenkét méterről az oldalvonalon túlra lőtt... A meccs műsorfüzetében a helyiek azt írták: „Úgy várunk Magyarországra, mint nagy európai futballnemzetre.” Hova tűnt az már?! Újabb hét esztendő elteltével az FC Vaduz 4–0-ra győzött Újpesten...

Ám addig még akadt néhány nehezen lenyelhető falat. Például az eindhoveni 1–7 1994 nyarán. A szakvezető Verebes József volt, a holland csapat KO-győzelme után pedig Illés Bélával találkoztam. A középpályás szinte sokkos állapotba került, elsőre azt hittem: a rettenetes vereség miatt. De aztán csöndesen megkérdezte tőlem: „Tudod, mit mondott a mester a meccs előtt? Hogy itt ez a vén, öreg Rijkaard. Simán megszívatod...” Azt a kilencvennégyes esztendőt négy döntetlennel és nyolc vereséggel zárta a válogatott, Gallov Rezső államtitkár, a sporthivatal elnöke gyakorlatilag lemondatta Laczkó Mihály futballszövetségi elnököt, aki egyébként a jövőbe látott, mert előrevetítette: ha így megy tovább, előbb-utóbb Máltától is kikapunk. (Abban az évben, amelynek során a Vaduz oktatott a Me­gyeri úton, ez is bekövetkezett.) Laczkó jóstehetségén túl figyelmet érdemel az, amivel a futballszövetségi elnök magyarázta a nyomasztó eredménytelenséget: „A gazdasági háttér szétesése, a sport állami támogatásának jelentéktelenné zsugorodása s ezek következtében a futball társadalmi presztízsének visszaesése miatt olyan kilátástalan harcot kellett vívnom, amelyet a továbbiakban nem tudok vállalni.”

Ami a gazdasági hátteret – de csak azt! – illeti, ma összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet:...

ITT OLVASHATÓ