Szerző: GÖMÖRI GYÖRGY
2018.10.28.
A jelenlegi magyar miniszterelnök nemrégiben különös közléssel lepett meg bennünket, kül-és belföldön élő magyarokat: „Az a magyar, akinek az unokája is magyar”. Ezzel a mondattal Orbán Viktor kizárta, kirekesztette a „magyarság” meghatározásából az ötvenhatos és az újabb nyugati magyar emigráció jelentős részét. Eléggé általános ugyanis az emigrációban az, hogy (két magyar szülő esetében) a legidősebb gyerek még többé-kevésbé jól beszél magyarul, a második gyerek már kevésbé, és a gyerekek egymás között többnyire az iskola nyelvén beszélnek. A „vegyes” házasságok esetében, ahol a feleség más anyanyelvű, gyakoribb az olyan kétnyelvűség, ahol a magyar már alárendelt szerepet játszik, a gyerekek inkább csak értik, mint beszélik az apa nyelvét és amikor felnőnek, nemigen adják tovább nyelvtudásukat. Hogy aztán az unokákkal mi történik, arra nincsenek megbízható adatok - alighanem csak az marad meg bennük, hogy „magyar származásúak”.
A fent idézett orbáni meghatározás, azért is több mint szerencsétlen, mert jeles embereket rekeszt ki a magyarságból: művészeket, írókat, hogy a tudósokról már ne is beszéljek. Nem tudom, például Teller Ede unokái mennyire ápolják a magyar nyelvet, de mint a Hungarian Spectrum kitűnő szerkesztője rámutatott, Lajtha László zeneszerző angol nyelvterületen élő unokáinak aligha van magyar-tudata. Ezek szerint Lajtha nem lett volna magyar? Ugyanez áll Faludy György költőre, íróra, akinek unokája anglikán lelkész és bár a magyar ügyek érdeklik, nem tartja magát magyarnak. Faludy, aki meghatóan szép verset írt emigrációban a magyar nyelvről, ne lenne magyar? Ezek csak példák, de jelzik, hogy aki nem fogadja el a többszörös identitást, illetve a kivándorolt-emigráns magyarság fokozatos beolvadását a befogadó-országba, aki ezzel szűkíti a nemzethez tartozás fogalmát, rossz szolgálatot tesz az összmagyarságnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.