Szerző: NAGY ZSÓFIA
2018.11.06.
Jámbor András fontos, dühös cikket írt arról, hogyan és miért nem szerveződik ellenállás a közigazgatási bíróságok rendszerével szemben. A cikk sokat elmond az ellenzék általánosabb problémáiról: újra és újra csalódunk saját elvárásainkban, miközben egyre nehezebbé válik megfogalmazni, mi az a minimum, amit elvárhatunk egyáltalán. Az írás beszédes abból a szempontból is, hogy nehezen körülhatárolható, kik is ennek az elvárásnak a tárgyai: egy töredezett közösség, egy nem-létező mozgalom, vagy egy elképzelt ellenzéki nyilvánosság?
Elváráshorizontunk az ellenzéki cselekvés felé sajátosan fluktuál a lehetetlen és a fölösleges között. A kérdés, hogy képesek vagyunk-e olyan célok megfogalmazására, amelyek megvalósítása reális lehet, képesek vagyunk-e felismerni az ellenzéki cselekvés korlátait, akár inspirációt merítve ezekből.
Taktika és stratégia
Írásainkban, beszélgetéseinkben gyakran hiányoljuk a „stratégiai” cselekvés képességét – úgy képzeljük, ennek az átfogó stratégiának alárendelt a „taktika”, ami a stratégia gyakorlati alkalmazásáról szólna. De Certeau A cselekvés művészetecímű könyvében stratégia és taktika viszonyának egészen eltérő felfogását fogalmazza meg.
Írásainkban, beszélgetéseinkben gyakran hiányoljuk a „stratégiai” cselekvés képességét – úgy képzeljük, ennek az átfogó stratégiának alárendelt a „taktika”, ami a stratégia gyakorlati alkalmazásáról szólna. De Certeau A cselekvés művészetecímű könyvében stratégia és taktika viszonyának egészen eltérő felfogását fogalmazza meg.
E szerint a taktika nem a stratégiának alárendelt, hanem azzal szemben álló jelenség. A stratégia az erősek játéka, a taktika: a gyengék művészete.
A stratégia eszerint nem más, mint a hatalmi viszonyok manipulációja, amit az tesz lehetővé, hogy egyrészt azonosítható a stratégia tárgya (egy egyetem, egy kisebbség, egy nép), és lehatárolható saját tere.
Ezzel szemben, mondja De Certreau, a taktika olyan kalkulált cselekvés, amely nem rendelkezik ilyen saját – szimbolikus vagy valódi – „térrel”, sem a visszavonulás vagy előrelátás opcióival, mindig „az ellenfél látókörében mozog”. Vagy, egy kollégám metaforájával élve: stratégia felépíteni és fenntartani a labirintust, míg taktika arról dönteni, mit csinálunk benne: berendezkedünk, megkeressük a kijáratot, vagy éppen lebontjuk a falakat. A taktika, írja De Certeau, kiszolgáltatott a lehetőségeknek, és csak rájuk építhet. „Győzelmeit nem tudja megtartani.” A taktikát így a hatalom hiánya, míg a stratégiát éppen birtoklása határozza meg.
Bár ez az olvasat első és második ránézésre is lehangolóan hathat, az alulról jövő taktikáknak is megvan a saját logikájuk, ez pedig nem a „tér” kalkulált lehatárolásában, hanem az idő okos felhasználásában rejlik: a körülmények változására való érzékenységben, a gyors mozgásban és mozgósításban, tiltakozási hullámok egymásra épülésében, mai szóval úgy mondanánk: a momentumban.
Mindez arra is fényt vetít, miért olyan fontos a hatalomnak az időbeli bizonytalanság fenntartása: a lebegtetés (ld. CEU-ügy), a szürreálisan rövid társadalmi viták (ld. közigazgatási bíróságokról szóló törvény), az egyik napról a másikra a parlamenten átnyomott törvények (ld. lakástakarék) mind a bizonytalanságra, mint stratégiára építenek.
És rávilágít arra is, hogy a taktika mobilitást jelent ugyan, de ez azzal is jár, hogy a taktikával élőnek minden pillanatban ugrásra, cselekvésre készen kell állnia – ami a NER kilencedik évében azt is megmagyarázza, miért olyan nehéz ezt az alarmállapotot hosszú távon fenntartani, mind mentálisan, mind szervezetileg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.