Szerző: GYARMATI ANDREA
2018.11.02.
Már gyerekkoromban sem egészen értettem, miért is nevezzük ezt a bizonyos napot Halottak napjának. Értetlenkedtem, mi végre van a Halottaknak napja, és akkor vajon miért nincs Élők napja is?
Apu ilyen ügyekben is türelmes volt, szívesen magyarázott, minden hasonló kacifántos kérdésemre megnyugtató választ adott, vagy ha nem éreztem a magyarázatokat kielégítőnek, nem zavarta, hogy addig kérdezem, amíg valamit meg nem értek.
Gyakran mondta:
– Kérdezni, kislányom, sosem szégyen, tudatlannak maradni viszont nem tanácsos.
Egyáltalán mi az, hogy valaki meghal? Mi lesz vele és hová kerül? És én soha többé nem fogom látni azt a valakit, akit szerettem? Sem kislányként sem később, felnőtt fejjel nem volt könnyű mindezt megérteni, feldolgozni.
Az is nagyon érdekelt, miért van az, hogy van, akire jobban emlékszünk, s van olyan is, akire alig.
Valaki meghalt a családban, nyolcéves lehettem. Távoli rokon, de nagyon szerettem, és nem tudtam mit kezdeni a meghalt, volt-nincs érzéssel.
Apu így szólt:
– Gyere, sétáljunk egyet, Andukám.
Nem vagyunk, sose voltunk amolyan sétálós család. A mozgásigény mifelénk a medencében és a medence körül – futás, gimnasztika, kiegészítő sportok – bőven kielégítődött.
A „sétáljunk egyet” azt jelentette, gyere, beszéljük meg kettesben, ami bánt.
Nyújtotta a kezét, és én, mint mindig, boldogan beletettem a magamét. Biztonságérzetet adott.
Csendesen ballagtunk, amikor egyszer csak elővarázsolt egy almát a zsebéből, és azt mondta.
– Képzeld el, megesszük ezt az almát és eldobjuk a csutkáját, aztán eltelik sok év. Nagyon sok év, olyan sok év, hogy mi már nem élünk. Se te, se én, és itt, ahol sétálunk, lesz egy temető, abban egy almafa, ami a csutkánkban lévő magból nőtt. És ennek az almafának a termését leszakítja valaki és megeszi az almát. Hát így élünk mi tovább.
Hittem is, nem is, amit mond, elég zavarosnak tűnt a dolog, de később, amikor hallottam a reinkarnációról, ez a mese jutott eszembe:...
Csendesen ballagtunk, amikor egyszer csak elővarázsolt egy almát a zsebéből, és azt mondta.
– Képzeld el, megesszük ezt az almát és eldobjuk a csutkáját, aztán eltelik sok év. Nagyon sok év, olyan sok év, hogy mi már nem élünk. Se te, se én, és itt, ahol sétálunk, lesz egy temető, abban egy almafa, ami a csutkánkban lévő magból nőtt. És ennek az almafának a termését leszakítja valaki és megeszi az almát. Hát így élünk mi tovább.
Hittem is, nem is, amit mond, elég zavarosnak tűnt a dolog, de később, amikor hallottam a reinkarnációról, ez a mese jutott eszembe:...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.