A POPULIMUS VALÓDI VESZÉLYE - A GLOBÁLIS KÖZLEGELŐ TRAGÉDIÁJA

MAROSÁN GYÖRGY BLOGJA
Szerző: MAROSÁN GYÖRGY
2018.11.12.

Trump – az ENSZ legutóbbi közgyűlésén – kioktatta a világot: „a nemzetek szuverenitása és függetlensége az egyetlen eszköz, amelyre a szabadságot alapozni lehet”, ezért döntéseiben kizárólag az amerikai érdekekre van tekintettel. „Ha valaki idesuhint – mondta Orbán Viktor nemrég rádió-interjújában – akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten… mi a függetlenségünket, a magyar emberek felfogását mindig meg fogjuk védeni”. Sokasodó példák – az olasz vagy éppen az angol parlament döntése – jelzik, hogy a populizmus megállíthatatlanul terjed. Ez komoly kockázatokat jelent az egyes országokra. De milyen következménye lehet, ha a „Világ populistái egyesüljetek” mozgalom hatalmába keríti az egész Földet?

A tudományban az a legcsodálatosabb, hogy időről, időre előbukkan egy kutató, aki friss szemmel tekintet rá a világra, és észrevesz valamit, ami régóta mindenki szeme előtt volt, de mégsem figyeltek fel rá. Ő pedig egyszer csak egy új és meglepő történetet kezd mesélni. A legelő – a példának okáért – ahova a falu lakói reggelente kihajtották az állatokat, évezredek óta a hétköznapok elmaradhatatlan része volt. A füves rét nem ígért különösebb látni valót, a tudósok ezért, pillantást sem vetve rá, mentek tovább! Mígnem egy G. Hardin nevű kutató, végiggondolva a közlegelőt mozgató logikát, végére járt az „ügynek”. Tanulmányára, nem utolsó sorban a végkifejletre utaló címe – a közlegelő tragédiája – miatt azután nemcsak a tudósok, de az átlagemberek is felkapták a fejüket. (Hardin, G. 1968. The Tragedy of the Commons. Science.)

Tételezzük fel – gondolta végig – minden család egy tehenet hajt ki a mezőre, majd este megfeji, és ami marad a tejből, azt a piacon eladja. Ám egyszer az egyik család – a magasabb bevétel reményében – az addigi egyetlen tehene mellé vásárol még egyet. Attól kezdve két tehenet legeltet, és a kettő tejét árulja a piacon. Példáján felbuzdulva szomszédja is vesz még egy tehenet, majd ötletüket sorban követik mások is. Így a mezőre egyre több tehenet hajtanak ki reggelente, és fejnek otthon estelente. Ám egyszer csak észreveszik: bár több a tehenük, a tejük mégis egyre kevesebb. Hamar rájönnek az okra: amióta sok a tehén, mind kevesebb a fű a réten. Majd ráébrednek: hiába lesz egyre több a tehenük, akkor is kevesebb tejet fejhetnek, mint, amikor csak egy tehenük volt. Elkerülhetetlenül elérkezik az a pont, amikor már nem a több tej, hanem legalább valami kevés elérése a cél. Ekkor értik meg, hogy csapdába estek: hiába tartanak több tehenet, mégis mind kevesebb tejet fejnek.

A közlegelő csapdájából azonban ilyenkor szinte lehetetlen szabadulni. Egyszer azután, amikor már mindenkinek sok tehene van, végleg elfogy a fű és éhen döglik az összes tehén! A folyamatnak ezt a sokkoló végkifejletét nevezte Hardin a közlegelő tragédiájának. A dologban az volt a legkülönösebb, hogy a tragédiát nem a rosszindulat, hanem pusztán a másokra nem tekintettel levő racionális, de önző viselkedés váltja ki. És ekkorra világossá vált: ilyen problémákkal régóta küszködött az emberiség. Nemcsak a közlegelő, de a közös erdő – lásd: Marx, „Mosel vidéki falopások” – és még inkább a közös halászatot kínáló tengeröböl, vagy az öntözésre elhasznált folyók vize kínál erre intő példákat. A problémák elkerülésére fejlesztettek ki az államot, amely hatalmi szóval szabta meg használat szabályait, illetve alkalmazták a piacot, amely a kereslet-kínálatra bízta a viselkedés szabályozását. Azután sok zseniális férfi közgazdász után jött egy bölcs hölgy – Elinor Ostrom – aki újabb lehetőséget tárt fel az általa common pool resource-ként hivatkozott közlegelő erőforrásainak szabályozására: a szuverén résztvevők közösen alakítják ki a szabályokat és összehangoltan működtetik a rendszert. (Ostrom, E. 1990. Governing the Commons.) A tudós (férfi) társadalom elismerését mutatta, hogy munkásságáért 2009-ban Nobel díjat kapott, de a politikusok mégsem figyeltek fel rá, igaz Hardinra sem különösebben.

Pedig a közlegelők jelentősége – lévén, méretük és hatásuk egyre nőtt – az idők során mind nagyobb lett. A legelők és a tengeröblök gondjai eltörpültek a természeti környezet szennyeződésének problémájához képest. A 21. századba átlépve pedig letagadhatatlan: immár az egész föld közlegelővé vált. Bolygónk erőforrásai minden lakójának kollektív tulajdona, és abból mindenki részesülni akar. Mindenki egyaránt szeretné kiaknázni a fel nem osztott természeti forrásokat, sőt bele kíván szólni még a szuverén nemzeti vagyon felhasználásába is. Glóbuszunk a továbbiakban már nem néhány száz, megkérdőjelezhetetlen szuverenitással rendelkező állam halmaza. Sőt, a helyzet még bonyolultabb: földünk még nem is „csak” a ma élő nemzedékek szuverén tulajdona, hanem a jövőben születő utódaink közös kincse. Ahogy mondani szokták: az ökológiai környezet és a természeti erőforrások nem őseink öröksége, hanem azt ideiglenes használatba kaptuk a jövő nemzedékeitől...

ITT OLVASHATÓ