Szerző: BÓTA GÁBOR
2018.11.11.
Frenák Pálnak persze neki lehet menni, akár a fejét lehet követelni, hogy már megint mit művel a W_all című új produkciójában a Trafóban. Azt csinálja, amit általában mindig, amire ezúttal a cím is utal, falakat lép át, tabukat döntöget, szereplőket vesz rá, hogy lépjék át korlátaikat, akár vetkőzzenek ki önmagukból, vagy netán, amikor épp ezt hisszük róluk, ekkor nagyon is igaz önmagukat adják.
Számomra ezúttal a produkció legmeghökkentőbb és leggyönyörűbb jelenete, amikor egy láb nélküli fiatalember, Kónya Tamás, díszes frakkban, trégeren (díszlettartó) fellógatva, görgők segítségével szinte besuhan a színpadra, ahol nagyestélyi ruhás nő várja, akit elegánsan meghajtva a fejét, gáláns karmozdulattal, felkér táncolni. Keringőznek mind gyorsabban és gyorsabban. Arcukon ott a mámor, a gyönyör, összesimul a testük, férfi és nő szinte eggyé olvad. A férfi, így felfüggesztve, éppen olyan magas, mintha lábai lennének. Egyenrangúan táncolhat, kölcsönösen örömet adnak egymásnak.
Én is beszéltem olyannal, akit ez a jelenet felháborított, miközben szerintem csodálatos. Nem lehet megjátszani azt a gyönyört, ami ott volt a fiatalember arcán. Kár kiakadni azon, hogyan lehet ezt vele megcsinálni, mert ő ezt nyilvánvalóan önként, sőt kedvvel vállalja, és élvezi. Számunkra pedig ott van ebben a lehetetlen megkísértése, az álmok álmának megvalósulása, és az, hogy soha, de soha nem szabad feladni. Szép ez. Hátborzongató is, nem tagadom, önvizsgálatra is késztet, hogy mi milyen vélt vagy valós testi, lelki fogyatékosságunkkal merünk szembenézni, és esetleg tudunk-e belőle erényt kovácsolni, netán magunk előtt is emancipálódni.
Frenák általában nem kíméli a nézőt. Olyan, mint a jó sebész, gyakran sebeket vág, bizony akár tapicskol, matat bennük, de aztán igyekszik bevarrni, gyógyítani. Festői színpadi képei, rafináltan látványos világítási effektusai, melyekkel fantasztikusan tud testeket kiemelni a térből, vagy akár a pillanat tört része alatt el is tüntetni, felkavaróak ugyanúgy tudnak lenni, mint engesztelőek. Rendszerint van egy fő díszletelem, egyben kellék is, ami központi szerephez jut. A Fiúkban ilyen például több felfüggesztett kötél, a Birdie-ben egy monstruózus fémszerkezet, a Lutte-ben pedig állati pórázon tartva mozognak emberek, elég szemléletesen kifejezve, hogyan is bánunk egymással. A HIR-O-ban bambuszrudak töltenek be temérdek funkciót: a zsinórpadlásról hirtelen leeresztve sűrű erdőt képeznek, de válhatnak szinte táncpartnerré, pörögnek-forognak velük a szereplők, magukhoz szorítva vagy éppen eltaszítva az élőlényként megmozgatott rudakat.
Ezúttal magasított tornamatracok kerülnek sokfunkciós szerepbe. Úgy is indul a produkció, hogy szélsebes iramban ezekre vetődnek a szereplők, hátukra, hasukra, oldalukra pattannak más-más pozícióban, gyakran a többieket a levegőben keresztezve.
Frenák mindig is használt akrobatikus elemeket, merész ugrásokat, levegőben zajló mutatványokat, szereti, ha szereplői a szó szoros és átvitt értelemében is a magasba törnek. És nagyon épít a személyiségükre, nem egyen-lépéseket erőltet rájuk, hanem belőlük bontja ki a közlendőjét, társalkotókká avatva őket. Mozgássérültekkel azért is képes bámulatos érzékenységgel bánni, mert 9 esztendeig foglalkozott velük. Az pedig tudható, hogy siketnéma szülők gyerekeként látta meg a napvilágot, ezért is vált számára annyira kiemelten fontossá a mozgás kifejező ereje, a gesztusok nyelve. Izgalmas, hogy a produkcióiban különböző országokból érkezett, egészen eltérő embereket hoz közös nevezőre. Mázló Tímea például siketnéma színésznő, aki magnófelvételre tátogva, intenzív mozgással dalra fakad, így ő is valami olyat csinál, amire elvileg nem képes, de hát megtapasztalhatjuk, hogy tulajdonképpen mégiscsak. Esterházy Fanni, Lőrincz Emma és Maurer Milán hozzák azt a bonyolult eszközrendszert, és azt a robbanásig feszülő átéltségi fokozatot, ami a Frenák Pál Társulatban szinte mindennapos. Maurer ezt a direkt számára készített Milán című produkcióban kiemelten is megmutathatta. Deák Zoltán és Polgár Emília az Uray Péter szellemisége által meghatározott sepsiszentgyörgyi M Stúdió művészei, amely inkább nevezhető mozgásszínháznak, mint táncegyüttesnek. Mellettük ott van az Írországból érkezett Eoin Mac Donncha, az amerikai Benjamin R. Jarrett és a portugál Anibal dos Santos. Ilyen sokarcú, sokrétű társulat jut közös nevezőre. És lerí róluk, hogy az alkotófolyamat közben megszerették egymást. Ez az igazi multikulti, amit sajnos mostanában nem ritkán szitokszóként használnak, de, hogy ennyire másféle emberek szót értenek, létrehoznak valami jót, úgy, hogy megmarad, sőt kibomlik az egyéniségük, az lenyűgözően szép...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.