"A KÉRDÉST AZ UBORKA DÖNTÖTTE EL" - BESZÉLGETÉS MÁN-VÁRHEGYI RÉKÁVAL

ÉLET ÉS IRODALOM / INTERJÚ
Szerző: KŐSZEGHY LÁSZLÓ
2018.11.23. 

Mán-Várhegyi Réka első regényében visszatérnek a Boldogtalanság az Auróra-telepen (PRAE.HU–József Attila Kör, 2014) címadó novellájának fő témái: értelmiségi buli, szociológusszerelem, centrum és periféria közötti feszültség. A Mágneshegy (Magvető, 2018) úgy szól az ember meghatározottságáról, az újratermelődő egyenlőtlenségekről, az akadémiai életben jelen lévő szexizmusról, hogy a legkevésbé sem válik didaktikussá. Lehetek-e más, mint a szüleim? Áthidalható-e a szakadék, amely azáltal jön létre, hogy a társadalom tagjai különböző mennyiségű kulturális tőkét tudnak maguknak felhalmozni? Mit jelent értelmiségi nőnek lenni? Egyszerű válaszok helyett pazarul megírt regényt kapunk, amely égetően fontos társadalmi problémákat tár fel.

– A regénynek számos, gondosan kidolgozott szereplője van, a történet több társadalmi réteget bemutat, a magyar vidéktől Budapesten át New Yorkig ível, pszichológiai kérdéseket vet fel, folyamatosan hangsúlyoz genderszempontokat, és még szellemek is felbukkannak benne. Nagyot merítettél: hogyan tudtad mindezt az anyagot egyben tartani?

– Először szkinhedekről kezdtem regényt írni, később szociológusokról, még később értelmiségi nőkről, de nem voltam benne biztos, hogy tudom, valójában mi érdekel. Tapasztalatom szerint könnyű összetéveszteni az önmagunk számára tudatosan kijelölt intellektuális vagy esztétikai természetű érdeklődésünket azzal, ami mélyebben munkál bennünk, amihez intenzívebb a viszonyunk. Ez persze nem újdonság. Ami engem illet, ezt a keresést élem át mindig, még a legrövidebb szöveg megírása előtt is meg kell találnom a kérdést, amely leginkább foglalkoztat.

Részben ez az oka, hogy vagy hatszor futottam neki a regénynek. Az utolsó változat előtt végigrágtam a közel ezeroldalnyi előzményt, tudatosítottam, milyen témák és milyen szempontból érdekesek a számomra, és mindent, amit fontosnak találtam – képet, problémát, mellékszereplőt, mondatot, bármit – cédulákra írtam. Ezeket a cédulákat aztán részben tartalmi szempontok alapján, részben az intuíciómra hallgatva fejezetek szerinti csoportokba rendeztem. Ha a megírandó fejezetre gondoltam, nem egy szép egyenes vonalat láttam magam előtt, hanem inkább a cédulákon szereplő szavak gomolygását. Írás közben aztán tovább rendezgettem a cédulákat, kerestem a helyüket a szövegben, és hellyel-közzel meg is találtam.

– A Mágneshegyben kétféle narráció váltakozik: egy első, valamint egy harmadik személyű. Az egyes szám első személyben elbeszélő szereplő gyakran mintegy kívülről elemzi saját viselkedését, az egyes szám harmadik személyben beszélő narrátor pedig sokszor kölcsönzi hangját a szereplőknek – mintha nem lenne éles határ belső és külső között.

– Ahogy a regénybeli Réka, én is hezitáltam, hogy első vagy harmadik személyben írjak, míg rájöttem, hogy mindkettőt használnom kell. Ebben hatással volt rám Chris Kraus, ő kultikus feminista szerző a tengerentúlon, például az I Love Dick című, ugyancsak kultikus regényében a Chris Kraus nevű főszereplő első és harmadik személyben is megjelenik. Persze nem ő az egyetlen, aki így hozza játékba a saját nevét, de itt a könyv maga és Kraus egyéb írásai is felteszik a kérdést: miért vesszük annyira magától értetődőnek, hogy az egyes szám első személy közelebb van a szerzőhöz, mint a harmadik személy? Ez persze egy állítás is egyben, sőt nem is egy, ha behozzuk a genderszempontot. Bár az én könyvem nem önéletrajzi ihletésű, hadd tegyek egy kisebb kitérőt ebbe az irányba. Nemrégiben jelent meg a New York Timesban annak a Joyce Maynardnak egy esszéje, aki a hetvenes évek elején, tizennyolc évesen összejött az akkor ötvenhárom éves J. D. Salingerrel, és erről sok évvel később memoárt publikált. Esszében feleleveníti, hogy a könyv megjelenése óta mennyi támadás érte, és a nevével kapcsolatban azóta is visszatérő jelző az oversharing.

– Magyarul túlzott kitárulkozásnak lehetne fordítani...

– Igen, és ez például az Éjszakai állatkert című antológiával kapcsolatban annak idején el is hangzott. Maynard felveti, hogy például Norman Mailer, vagy újabban Knausgård ugyanolyan intim részleteket oszt meg a műveiben, mint ő tette, de őket bátor őszinteségükért vagy briliáns megoldásaikért dicsérik. Tehát amíg az egyik író esetében bátor őszinteséget látunk, a másik túlzottan kitárulkozónak, esetleg csöpögősnek vagy pikánsnak hat. És az olyan szerző regényét, aki történetesen nőnek született, inkább ez utóbbi veszély fenyegetheti. Ez nem Maynard felfedezése, hanem feminista kritikai közhely. De nem kell önéletrajzinak lennie a szövegnek ahhoz, hogy az első személy problémásnak érződjön. Az írással kísérletezve én is azt éreztem, hogy amit első személyben írok, az partikulárisabban hat, míg a harmadik személy „irodalmibb”. Chris Kraus viszont végképp megerősített abban, hogy a kettő közötti különbség valóban illúzió, és az első személy ugyanúgy fikció, mint a harmadik személy...

ITT OLVASHATÓ