Szerző: BARABÁS ESZTER
2018.11.11.
1. AZ A CÉL, HOGY AZ UTCÁN MARADJON A HAJLÉKTALAN EMBER
A hajléktalantörvényt ellenzőknek, így például az egész szociális szakmának nem az a célja, hogy utcán maradjanak az emberek, hanem az, hogy legyen hová menniük. Ahogy a napokban megjelent MTA-közlemény is hangsúlyozza, a hajléktalanság társadalmi jelenség, melynek legfőbb oka nem az elszegényedett polgár személyiségvonásiban, hanem a lakhatási szegénységben keresendő. Hazánkban a szegénység és a lakásszegénység igen súlyos, az elszegényedett polgároknak pedig leginkább bármilyen, a pénztárcájukra szabott lakhatási lehetőség kell. Ha nem létezik átfogó állami lakáspolitika, és ha a jövőben sem szeretné az állam ezt a területet rendezni, akkor még inkább eszkalálódni fog a helyzet.
Noha nagy szükség lenne csökkentett lakbérű lakhatási lehetőségekre, az önkormányzati lakások aránya itthon mindössze 2%-os, ezek pedig nagyrészt nem szociális bérlakásként működnek. A probléma súlyát jelzi talán, hogy a Budapestnél kisebb Bécsben több szociális bérlakás van, mint egész Magyarországon összesen.
A hazai szociális ellátórendszerbe így olyan családok kerülnek be visszafordíthatatlanul és tömegesen, akiknek pusztán támogatott lakhatásra lenne szükségük.
Magyarországon még a gyermekes családok kilakoltatása is megengedett, így könnyen előfordulhat, hogy párezer forintos hátralékok miatt választanak el szülőt gyermekétől, és a szülő még utcára is kerül. Ez egyrészt traumatizáló, azaz rengeteg sérülést okoz, másrészt törvénytelen is, hiszen a gyermekvédelmi törvény évtizedek óta kimondja, hogy pusztán pénzügyi okokból tilos elválasztani a gyereket a szüleitől (ha nem áll fenn egyéb veszélyeztető faktor, akkor pusztán a szegénység nem lehet családromboló ok).
A hajléktalantörvényt ellenzőknek, így például az egész szociális szakmának nem az a célja, hogy utcán maradjanak az emberek, hanem az, hogy legyen hová menniük. Ahogy a napokban megjelent MTA-közlemény is hangsúlyozza, a hajléktalanság társadalmi jelenség, melynek legfőbb oka nem az elszegényedett polgár személyiségvonásiban, hanem a lakhatási szegénységben keresendő. Hazánkban a szegénység és a lakásszegénység igen súlyos, az elszegényedett polgároknak pedig leginkább bármilyen, a pénztárcájukra szabott lakhatási lehetőség kell. Ha nem létezik átfogó állami lakáspolitika, és ha a jövőben sem szeretné az állam ezt a területet rendezni, akkor még inkább eszkalálódni fog a helyzet.
Noha nagy szükség lenne csökkentett lakbérű lakhatási lehetőségekre, az önkormányzati lakások aránya itthon mindössze 2%-os, ezek pedig nagyrészt nem szociális bérlakásként működnek. A probléma súlyát jelzi talán, hogy a Budapestnél kisebb Bécsben több szociális bérlakás van, mint egész Magyarországon összesen.
A hazai szociális ellátórendszerbe így olyan családok kerülnek be visszafordíthatatlanul és tömegesen, akiknek pusztán támogatott lakhatásra lenne szükségük.
Magyarországon még a gyermekes családok kilakoltatása is megengedett, így könnyen előfordulhat, hogy párezer forintos hátralékok miatt választanak el szülőt gyermekétől, és a szülő még utcára is kerül. Ez egyrészt traumatizáló, azaz rengeteg sérülést okoz, másrészt törvénytelen is, hiszen a gyermekvédelmi törvény évtizedek óta kimondja, hogy pusztán pénzügyi okokból tilos elválasztani a gyereket a szüleitől (ha nem áll fenn egyéb veszélyeztető faktor, akkor pusztán a szegénység nem lehet családromboló ok).
2. A HAJLÉKTALAN EMBER BE TUD MENNI A SZÁLLÓRA
Szociális berkekben alapvetés, hogy a hajléktalanügy problémája, hogy az ellátórendszer már évekkel ezelőtt bedugult. Nincs hely, nincs elég forrás, nincs szabad kapacitás. Erről beszél az alábbi videóban 1:22-től Aknai Zoltán is:...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.