Szerző: BUJÁK ATTILA
2018.10.02.
A meredek lejtőn, a Várhegy Pest felé néző oldalában a CEU Raoul Wallenberg vendégházának ablaka mintha egy illusztráció lenne. Szemben, légvonalban szinte karnyújtásnyira a Parlament neogótikus sziluettje. Az ablakból a csöndes őszben komoran szitál a fény. Tőkés Rudolf nyílt természetű, derűs amerikai úr, enyhe akcentussal, néhány (magyarul meg nem talált) angolszász vendégszóval. Volt amerikás kollégák szerint politikai értelemben konzervatív demokrata, esküdt republikánus és – mint a hajdani kremlinológusok zöme – elkötelezett antikommunista. Még az is elképzelhető, mondják, hogy azok közé tartozik, akik 2016-ban Trumpra szavaztak.
A professzor ezen csak derül.
– Maga Trump – mondja – „amerikai tragédia”. Egyrészt tömény félreértés, másrészt egy nagy nemzet tudatának káosza, orientációs zavara.
Tőkés, a vélelmek ellenére, konzervatív demokrataként, szabadsághívő jobboldaliként sosem szavazna republikánusra. Igaz, a demokraták jobbszárnya elfogadható számára. Tőkés professzor hőse Truman elnök, a „kötelességteljesítés apostola”, és Lyndon B. Johnson, a „nagy társadalom” megálmodója.
– Ők az én politikai hőseim, nem a két jöttment arkansasi alak – mondja a Clinton házaspárra utalva.
Az egykori vendéglős unokája (a Sándor utca és a Király utca sarkán volt az üzletük) eredetileg jogásznak készült. Induláskor a bencésekhez, később a Vörösmarty gimnáziumba járt. A forradalom kitörésekor, huszonegy éves fejjel „mennie kellett”, méghozzá sürgősen, mert a szomszédok jelezték, hogy sárga pufajkába bújt rosszarcú emberek keresték. Hogy mi történik, ha mégis itt marad? Talán beviszik, talán csak „elbeszélgetnek” vele, talán visszakerül a jogra is, esetleg ügyvéd is lesz, és némi alkoholista kitérő, valamint néhány válás után csöndesen hal meg. Ezt ő fantáziálja így a maga csöndes derűjével.
– Nem egy volt évfolyamtársammal ugyanis hajszálra ez történt.
Amerika a menekültek (disszidensek) zömének igaz terra incognita volt. Célországnak kevesen választották. Az ausztriai táborban sok nemzet toborzott fiatal értelmiségieket. Hívták őket angolok, svédek, franciák, olaszok, a magyar migránsnak nagy volt a presztízse. Egyedül Amerika nem ígért semmit, csak tanulási lehetőséget. Ha a pályázó megfelelt a tesztnek, és átrepült az óceánon, kaphatott apanázst és kollégiumot. A diák próba-szerencse alapon, vakon ment át Amerikába, ott viszonylag gyorsan meg is nősült. Mindkét lépésről kiderült, hogy sikeres döntés volt. – A politológiába úgy sodródtam – meséli –, hogy a college után továbbmehettem volna jogra, de akkori naivitásommal azt képzeltem, hogy a vastag magyar akcentusom miatt a tárgyalótermek világában fejre állítanának. Tévedés volt, de szerencsés tévedés. Mert így kerültem a Columbia Egyetem orosz intézetébe, ahol Zbigniew Brzezinski, a későbbi nemzetbiztonsági főtanácsadó lett a mentorom.
Nyilván volt ebben szerepe a „Polak, Wegier, dwa bratanki” feelingnek is, de annak is, hogy Samuel Huntington és Brzezinski közös szemináriumot tartott. Tőkés számára az a kurzus meghatározó szakmai élmény volt. Később ott is ragadt az egyetemen, sőt Brzezinski meghívta Washingtonba. Brezinski legendája úgy szól: Kissingerrel fű alatt mindig rivalizáltak. A nagy macher persze már ekkor győzött, kifúrta Brezinskit a Harvardról, így került át a Columbiára. Tőkés a lengyel emigráns arisztokrata fiának (Brzezinski apja a független lengyel kormány kanadai nagykövete volt) kapcsolati köréhez tartozott. A politológus szót Magyarországon 1987 előtt kevesen ismerték, a politikai madárjósokat kremlinológus címszó alatt emlegették...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.