Szerző: Amerikai Népszava
2018.10.18.
Komolyra fordítva a szót, az a helyzet drága olvasóim, hogy népek, családok egyaránt szeretik az előkelő rokonokat. Nekünk például, bár anyai nagyanyám Simon lány volt Balatonboglárról, nem volt rokonunk báró boglári Simon Jakab, noha a család néhány tagja szeretett úgy tenni, mintha… amíg apám jogos haragja véget nem vetett a hitvány urizálásnak.
Így aztán meg lehet érteni a Viktort, a finnek, az észtek jelentéktelen kis népek, bezzeg a törökök! Erdogan nemcsak keleti despota, de történelmileg ott tornyosul mögötte az egész egykori Oszmán birodalom. Ezért hát érthető, hogy Orbán diktátor egészen bele van szerelmesedve az új Török Szultánba. S ha egyszer nem ő uralja Erdogant, hanem a török despota uralja őt, akkor előjön a „genetikusan alattvaló” magyar természete – hogy úri modoromat el ne veszítsem, mert kifejezhetném magam másképp is.
Ezen mit sem változtat, hogy a „finn-ugor” nyelvészeti, és nem genetikai kategória. (Mindenki úgyis mindent összezagyvál.) A magyar nyelv lingvisztikailag kristálytisztán a finn-ugor nyelvcsaládba tartozik, genetikailag viszont a magyar, mint nép, sőt nemzet alig is kibogozható.
Gondoljuk végig. A hét törzs Ázsiából jött, egyikük, alighanem a domináns törzs, beszélte a finn-ugor nyelvet; a többi átvette. Genetikailag valamennyi törzs más és más lehetett. Csakugyan heten voltak? A hét amolyan alapszám a számmisztikában. (Hetedhét ország, hétmérföldes csizma, a hétszázát! A hétszentségit! Hétszilvafás nemes stb.) És ha nyolc törzs volt? Vagy csak hat?
Amikor Árpádék itt megjelentek, szinte az egész Kárpát-medence szlávokkal volt tele, mellettük illírek, kelták, avarok, bolgárok, talán a hunok maradékai (a hun-magyar rokonság is a vágyálmok közé tartozó legenda – két lovas nép az ázsiai sztyeppékről, valószínűleg a harcmodoruk volt hasonló). A meghódított népek átvették a hódítók nyelvét, a hódítók viszont a legyőzöttek kultúráját, ami gyakori jelenség volt a történelemben, amikor még ismeretlen volt a nemzeti büszkeség – talán mert így volt praktikus.
Aztán a tatárok elől menekülve jöttek a kunok, a jászok. A tatárjárás népirtás volt, utána be kellett telepíteni a svábokat, szászokat, más népeket is Európából. A török uralom után szintén. Ezek többnyire megmaradtak kisebbségnek, de később, főleg a romantikus nacionalizmus idején (amikor a szlovák Petrovics gyerekből Petőfi Sándor lett, a nagy magyar költő, és Steingassner István patikusból Tömörkény István, a kiváló magyar novellista), tömegesen magyarosodtak el. Ez genetikailag egy még áttekinthetetlenebb keveredést hozott létre, de nyelvileg a Habsburgok németesítő törekvéseivel dacolva maradt és győzött – a nyelvújítással megerősödve, modernizálódva – a finn-ugor magyar nyelv (amelynek szépségeit úgy is, mint magyar író, a nyelv profi használója, majd egy másik írásban ecsetelem.)
Hogyan maradt fönn, ha egyszer a meghódoltak átveszik a hódítók nyelvét, hiszen az ország Mohácstól Trianonig állandóan a hódoltság állapotában volt, nem lehet tudni. Hogy maradt fönn egy érthetetlen, a környező indogermán anyanyelvűek számára szinte megtanulhatatlan, rokontalan nyelv a szláv tengerben, és a német Drang nach Ostenviharában? A titok azt hiszem az, hogy a térségben megfordult a közismert tendencia: itt a legyőzöttek nyelvét használni – magyarul egyáltalán megszólalni –, dacos tiltakozás volt minden hódítással szemben.
Keleti szomszédaink, a vlachok, magyarul oláhok, tisztességes szláv ajkú nemzet voltak (ez is nyelvészeti kategória!). De nekik a nagy szláv népek ellenére (cseh, lengyel, orosz, szerb-horvát, szlovén) derogált a szláv rokonság, és a nyelvújításuk során a szláv oláh nyelvből egy újlatin, román nyelvet kreáltak, ami két indogermán nyelv esetében nem volt nagy kunszt. És kiötölték a dákoromán elméletet, mely szerint a római provincián, Dácián és az ellatinosodott dák népen keresztül, az oláhok nem is szlávok, hanem újlatinok, amit aztán akkora vehemenciával és propagandagépezettel zúdítottak a világra, hogy ma már nem is kételkedik benne senki. Itt csak egy a rejtély: miért előkelőbb az újlatinok (olaszok, franciák, spanyolok) közé tartozni? Én meg nem mondom, de a románok nyilván tudják.
A magyar is hasonlít a szomszédjára, neki is derogál, ami van, és azzal szeretne büszkélkedni, ami nincs, csak nem képes a cél érdekében olyan energiákat mozgósítani, mint a románok. A magyarok a délibábok hősei, szépen tudnak álmodozni, de cselekedni sosincs erejük.
Más népek kimondottan büszkék az ősökre, mint a kelta írek, skótok, velsziek, bár angolul beszélnek.
A magyarok berzenkednek az ellen, az ezerszer bizonyított tény ellen, hogy nyelvük a finnugor nyelvcsaládba tartozik, mert örök vesztesként egy nagy rokon árnyékában szeretnének ők is naggyá lenni, ha már önerőből nem telik. De most, hogy Orbán elfeledve a százötven éves török rabigát, az új török szultán, Erdogan keblére borult, megjelent a rózsaszín látóhatáron a rég áhított Nagy Rokon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.