JAVUL EGY NYELV, AMIKOR VÁLTOZIK?

QUBIT
Szerző: KÁLMÁN LÁSZLÓ
2018.10.07.

Az utóbbi időben sokan emlegették a törökségi nyelvek és a magyar kapcsolatait, a legkülönbözőbb szempontokból. Sokan elmondták, hogy a nyelvtudomány mai állása szerint a magyar nyelv (és általában az uráli nyelvek) meg a törökségi nyelvek közötti rokonságra semmi bizonyíték nincs. Ugyanakkor sokan elgondolkoztak azon, hogy mi is az a nyelvrokonság, honnan lehet kideríteni, hogy két nyelv rokona-e egymásnak, van-e jól azonosítható jele, és egyáltalán, hogy megy ez az egész. A saját képességeim szerint én is hozzájárultam annak a tisztázásához, hogy a nyelvrokonság történeti fogalom, tehát azt nem lehet megmondani, hogy hogyan látszik két rokon nyelven, hogy rokonai egymásnak, csak azt lehet megmondani, hogy ha a történetüket sikerül visszakövetni, akkor minek kell kiderülnie: visszafelé haladva nagyon hasonló ősökhöz, felmenőkhöz kell eljutnunk.

Rokonság nyelvek és emberek között

A rokonság fogalma tehát elválaszthatatlan a nyelvtörténettől, a nyelvi változásoktól, szemben az emberek, embercsoportok genetikai rokonságával, ami, úgy tudom, genetikai vizsgálattal megállapítható, nem kell hozzá családfák után kutatni. A különbség ellenére mégiscsak megragad az emberekben, hogy a nyelvészek a rokonság szót használják a nyelvekkel kapcsolatban (és megkülönböztetik például a típusbeli hasonlóságtól, hangsúlyozva, hogy az utóbbinak nem kell együttjárnia a rokoni kapcsolattal). Vajon meddig terjed a hasonlóság, az analógia, és honnantól válik hamissá, akár abszurddá?

Ha már említettem a családfát: van-e egyáltalán a nyelveknek családfájuk? Ha már nyelvcsaládokról beszélünk, akkor ez az analógia meddig terjed? Biztos, hogy óriási különbségek vannak. Először is, az emberek a környezetüktől és más emberektől jól elkülönülő individuumok, míg a nyelvek mindannyian egyszerre több változatban léteznek, és a környező nyelvváltozatoktól (a közeli rokonaitól) is nehezen lehet őket megkülönböztetni. Másodszor, az embereknek (amíg nincsenek klónozottak) pontosan két közvetlen vérségi felmenőjük van, míg a nyelveknek csak egy, és annak a mibenléte is nehezen meghatározható. Igaz, hogy a múltkori írásomban azt írtam, hogy a románnak is meg a spanyolnak is a latin (valamelyik változata) a felmenője, de mennyire közvetlen ez a leszármazás? Hiszen ahogy a közeli nyelvváltozatokat nehéz megkülönböztetni egymástól, úgy az egymás utáni időszakokban beszélt nyelvváltozatokról sem lehet megmondani, hogy mikor „változnak át más nyelvvé”. (Így pl. a híres Veronai Találóskérdésről nem lehet megmondani, hogy még (vulgáris) latin, vagy már olasz nyelven van-e.) Harmadszor, a nyelvek állandóan hatnak egymásra (persze annál inkább, minél szorosabb kapcsolatban állnak a beszélőik), és ez befolyásolja a tulajdonságaikat. Ami még fontosabb: a leszármazottaik tulajdonságait is befolyásolja. Ezzel szemben az emberek egymásra hatásának, bár az is nagyon fontos, az örökletes tulajdonságaikra tudomásom szerint nemigen lehet hatása...

ITT OLVASHATÓ