Szerző: PuPu
2018.10.12.
Tudom, a macskának nincs uszonya, és ha lenne, se menne vele sokra, hacsak kopoltyút nem növesztene, de lássuk be, erre kevés az esély.
Azon spekulálgattam, hogy a magyar nemzet mennyire végzetesen megosztott, mekkora kár származik ebből, mennyire ellenére van ez mindenféle fejlődésnek, okosodásnak, gazdagodásnak.
Meg, hogy mennyire hátráltatja ez a szembenézést a múlttal, és ez mennyire gátja a tanulásnak, mekkora ostoba tömeget képes eredményezni, sajnos.
Aztán eszembe jutott, hogy végtére is nincs min csodálkozni, hiszen írott történelmünk során mindig ez volt a helyzet.
Ez az ország mindig is minimálisan két ország volt, és a két macska, mely ezt a tudathasadásos nemzetet jelképezte, mennyire nem játszott egymással, mennyire harapta, karmolta fojtogatta egymást, mígcsak nem jött valami kóbor állat, amelyik kiakasztotta mindkettő gereznáját az ajtó mellett, egy szögre...
István és Koppány, kereszténység és pogányság, papok és sámánok ölték egymást, vérben gázolva erőltetve a másikra saját hitüket és elképzelésüket a jövőről, aztán ez folytatódott Bizánc és Róma hívei között, a különböző királyok és trónkövetelők között, megvakított, megcsonkított versenyzőkkel rakva tele az út árkait...
Aztán jött a török és jöttek a Habsburgok, jöttek a kényszerűségből pragmatikus erdélyi fejedelmek, meg azok, akik megpróbálták megtalálni a modus vivendit az egymásnak feszülő nagyhatalmak árnyékában, míg csak le nem mészárolták őket mindenféle zsoldosok, Isten nagyobb dicsőségére...
Aztán jött a török és jöttek a Habsburgok, jöttek a kényszerűségből pragmatikus erdélyi fejedelmek, meg azok, akik megpróbálták megtalálni a modus vivendit az egymásnak feszülő nagyhatalmak árnyékában, míg csak le nem mészárolták őket mindenféle zsoldosok, Isten nagyobb dicsőségére...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.