JÁRADÉKVADÁSZOK

FARKASVONÍTÁS BLOG
Szerző: Tarski
2018.10.06.

Az Olvasó bizonyára észrevette, hogy a bejegyzéseimhez fűzött kommentekre nem szoktam válaszolni, és ott semmit sem kívánok megmagyarázni, amit pedig szükségesnek kellene tartanom. Ezt azért teszem, mert az ilyen beszélgetések nagyon elvennék az időmet, amiből persze nekem is kevés van. Ehelyett választottam azt a módszert, hogy amikor olyan hozzászólással találkozom, amelyik úgymond megér egy misét, akkor arra egy külön blogbejegyzéssel válaszolok. Most hasonlóan cselekszem, mert ismét előkerült egy olyan probléma, amivel már túl sokat foglalkoztam én magam is és nyilván más is. Ez pedig azt az alapvető elméleti kérdést veti fel, hogy bizonyos politikai célok elérése érdekében lehet-e, és ha igen, akkor milyen mélységig a gazdasági folyamatokba beavatkozni? Vajon a kontinentális imperatív jogszemlélet feljogosít-e bármely politikai hatalmat arra, hogy negligálja a szokványos liberális demokráciákban kialakult és követett hatalmi viszonyt a gazdasági szereplőkkel szemben és azt megfelelően alakítva a saját politikai céljainak a megvalósítása szolgálatába állítsa? S itt most csupán a gazdaság főszereplőiről tehát a nagytőkésekről, az oligarchákról lesz szó, már csak azért is, mert ezekkel szemben kialakított egyedi Fideszes kapcsolat még mind a mai napig téma a közéletben.

Elsőként jeleznem kell azt, hogy hazánk több más kelet-közép európai országgal egyetemben sajátos utat járt be a liberális demokráciánk kiépítése során. A Horthy-rezsim után ugyanis egy törés alakult ki, mivel az ún. létezett szocializmus politikai rendszere megszakította a liberális demokráciánk belső fejlődését. A korábban kialakult nagytőkés rendszer egyszerűen eltűnt, mivel a 40-es évek végén megvalósított államosítások során mindent elvettek tőlük és földönfutóvá tették őket. Ezek a vagyonok az állam kezébe jutottak, de annak működtetése nem volt elég hatékony. Ezért történhetett meg az, hogy a 80-as évek végére a létezett szocializmus gazdaságilag is a padlóra került és nem volt képes a fejlett nyugati tőkés országokkal szemben versenyképes gazdaságot sem létrehozni. A rendszerváltozásnak éppen ezért az volt az egyik mozgatórugója és célja, hogy a gazdaságot is talpra állítsuk és egy mindenki számára elfogadható és a liberális demokráciánk céljait hatékonyabban szolgáló piacgazdaságot hozzunk létre. Ennek alapjait az Antall-kormánynak sikerült leraknia, amivel a későbbi kormányok jól, rosszul tudtak élni. De megvolt az a jogi, politikai alap, amelyikre támaszkodva ki lehetett volna alakítani egy normális piacgazdaságot, amelyben az oligarcháknak is természetesen meg lett volna a maga szerepe. Azt ugyanis egyetlen liberális demokrácia nem nélkülözheti, hogy ne legyenek nagytőkések, akik kellő anyagi, technikai és szakemberi háttérrel rendelkezve a siker reményében indulhassanak el akár a hazai, akár pedig nemzetközi tendereken, amit megnyerve a saját és nyilván hazánk javára gyümölcsöztethetnének. Magyarán: igenis szükség volt a rendszerváltozás után kialakítani egy szűk nagytőkés csoportot, amelyik az igazán nagy beruházások kivitelezésére is képes és alkalmas lehet. Tehát nem ezzel volt a baj!

Az igazi probléma akkor adódott, amikor azt kellett eldönteni, hogy az éppen regnáló hatalom hogyan viszonyuljon ezekhez az oligarchákhoz? A normális liberális demokráciákban az a szokás alakult ki, hogy megfelelő távolságot tartanak velük szemben, a gazdasági folyamatokba közvetlenül csak végső esetben avatkoznak be. Ennek fő oka az volt, hogy eleve megakadályozzák azt, miszerint az oligarchák gazdasági hatalmukat ne konvertálhassák át politikai hatalommá. Tehát a politikusok maradjanak meg politikusnak, az oligarchák pedig maradjanak meg fő gazdasági szereplőknek, akikre rá lehet bízni a nagy beruházások kivitelezését. De ez még nem minden. A nagy kérdés ugyanis az, hogy ezeket a fő gazdasági szereplőket hogyan lehet piaci eszközökkel úgy visszatartani, hogy még eszükbe se jusson az, hogy a gazdaság főszereplőivé válásuk után befolyásolhassák a politikai hatalom intézkedéseit. Ezt úgy érték el, hogy egymás gazdasági riválisaivá tették őket, amivel a piaci verseny szabályai szerint egymást féken tudták tartani a mértéktelen meggazdagodás tekintetében. Ezért inkább a kisebb, de fejlődőképes vállalkozásokat támogattak úgy, hogy azok méltó ellenfeleivé válhassanak a nagyoknak. Ezzel a módszerrel, amit egyebek mellett az Egyesült Államokban alakítottak ki a 19. század végén (Sherman Law, 1890), nem történhetett meg az, hogy egyetlen, vagy csupán néhány cég uralhatta a gazdaságot, amivel egy trösztösödés után komoly ellenfelévé válhatott a politikai hatalomnak...

ITT OLVASHATÓ