Szerző: GYARMATI ANDREA
2018.10.20.
Rendmániásként még nagyobb a kihívás, bár azzal biztatom magam, hogy most végre minden előkerül, lehet selejtezni, csomó felesleges dologtól megszabadulni, hogy aztán más felesleges dolgok beköltözhessenek a lakásba.
Kipakoltam a nagy vitrint, az összeúszott díjaim arra várnak, hogy egyesével becsomagoljam őket, nehogy bajuk essék a munkálatok alatt.
Elsodornak az emlékek.
Ezek a csetreszek itt mind egy-egy versenyt jelentenek, és hiába telt el sok évtized, a fontosabbak tiszteletdíjára pontosan emlékszem.Az érzésre is, amit annak idején keltettek bennem.
Velük élek évtizedek óta, álldogálnak szépen, mondhatni, türelmesen a vitrin polcain.
Hogy szépek-e, arra nincs egyértelmű válaszom. Van, amelyik igen, s van ronda is, de ahhoz is emlék fűz, s nincs szívem megválni tőle.
Majd akkor lesz velük extra feladat, tisztítás, törölgetés, az ezüstök szidolozása, ha elkészül a lakás.
Tudom, számos sporttársam eladogatja, amit összenyert, aztán vesz rajta egységes Herendit vagy Zsolnayt, de nekem ehhez sose volt kedvem.
Magdi barátnőm segít a pakolászásban, valaha együtt úsztunk; minden tárgy közös emlékeket idéz.
Még valaki segít, Kati, aki egyszer csak azt mondja: „De jó nektek, hogy ennyi minden van, amire együtt tudtok emlékezni!”
Összemosolygunk Magdival. Tényleg jó, hogy vannak közös emlékeink, de még jobb, hogy ennyi sok év után is töretlen a barátságunk. Olykor elsodort minket egymás mellől az élet, Magdi évekig külföldön élt, de amikor hazatért, a dolgok pont ott folytatódtak, ahol abba sem maradtak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.