BANKOK A POLITIKA FOGSÁGÁBAN

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: VÁRHEGYI ÉVA
2018.10.12.

A politikai hatalom közvetlen befolyása alól három évtizede kiszabadított magyar bankrendszer mára újból a politika fogságába került. Míg a szocialistának nevezett tervgazdaságban egy (tév)eszmének rendelték alá a működését, most egy szűk, ám a politika legfelső szintjéről irányított gazdasági érdekcsoport szolgálatába állítják. A következmények azonban hasonlóak: a gúzsba kötött bankszektor most sem a társadalom egészének, hanem csupán egyes szeleteinek a gyarapodását szolgálja.

A pénz hatalmával rendelkező bankok mindenkor csábítást jelentenek a politikai hatalom számára, hogy felhasználásukkal még nagyobb uralomra tegyen szert. A tervgazdaságban a pénzintézetek eleve a pártállami kormány meghosszabbított kezei, kiszolgálói voltak. Bár az elkülönülés formailag már 1987-től, a kétszintű bankrendszer megteremtésével végbement, valóságos autonómiához csak a rendszerváltást követően jutottak a bankok, és főleg akkortól, amikor a privatizáció révén kiszabadultak az állam szoros öleléséből. Ekkortól beszűkült annak a lehetősége, hogy a politikai hatalom saját szolgálatába állítsa őket, bár teljesen nem szűnt meg. Maradtak speciális kormányzati célokat (fejlesztés, exportfinanszírozás) szolgáló állami pénzintézetek, és a kormány a szabályozási környezet alakításával vagy akár durvább módszerekkel is befolyásolhatja a magáncégek tevékenységét.

A leigázás terve

Az első Orbán-kormány még csak kóstolgatta a bankrendszerben rejlő lehetőségeket. Dehonesztáló kiszólásokkal (túl sok bank van, túl magasak a kamataik) ő is élt persze a populizmus eszközével. Törvénymódosítással kitágította ugyan a kormánybankként működő MFB mozgásterét, de a külföldi bankokét nem szűkítette. Az átláthatatlan MFB mellett talán csak a csőd közelébe jutott Postabank államosítása adhatott okot a gyanúra, hogy a nagyvonalú feltőkésítéssel szűkebb klientúráját is vagyonszerzési lehetőséghez juttathatta.

A 2010-ben újból hatalomra került Orbán Viktor már a bankrendszer leigázásának komplex stratégiájával állt elő. Ehhez azzal teremtett ideológiai alapot, hogy – visszanyúlva Werner Sombartnak az „alkotó” és a „rabló” tőke között distinkciót tévő, a múlt század húszas éveiben szárba szökő elméletéhez – szembeállította a „termelő kapitalizmust” a „spekulatív kapitalizmussal”, illetve az „értékteremtő munkát” a „munka nélküli gyarapodással”. Matolcsy Györggyel karöltve már a választási időszakban meghirdették a legalább felerészben nemzeti tulajdonú bankrendszer kialakításának ideáját, a hatalom birtokában pedig azonnal munkához láttak. Különböző módszerekkel igyekeztek kifosztani és piacaikról kiszorítani a külföldi leánybankokat, egyúttal megágyazva ahhoz is, hogy néhányukat saját lekötelezettjeik kezébe játszhassák át. A „nemzeti” tulajdon 50 százalékos tervcéljának teljesítését követően már csak annyi a dolguk, hogy az irányításuk alá került bankoknak jó üzleti lehetőséget teremtsenek, az „idegenszívűeknek” pedig mind nagyobb hányadát domesztikálják: ha lehet, különalkukkal, ha kell, fenyegetéssel...

ITT OLVASHATÓ