AZ AUTOKRÁCIA ESZTÉTIKÁJA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: KARDOS ANDRÁS
2018.09.28.

„Lenni én magyar író lenni alany állítmány bővítmények nép nemzet. Tartozom hazámnak magamnak tanulni örökkön örökké nyelvet szépségest. Szép szeretem. Ismerni minden hajlását kelleni páráll. Fogom pofám be tanulok nyelvek árja alul úr. Tudomásul veszem ez dolgot. Édes Hazám vaze. Erre vagyok tartva patrióta.”
(Esterházy Péter: Lenni eltörésben)

Sokakat meglepett, hogy a harmadik kétharmad után, mintegy központi ukázra, terítékre került a kultúra, a művészet és a tudomány mint olyan terepei az országnak, melyeken mintha nem lenne eléggé markáns a kétharmados felhatalmazás logikus következményeként a „keresztény demokrata” hegemónia, mintha az oktatás elkezdett, de be nem fejezett központosítása után ne volna éppenséggel logikus a kultúra és a tudomány „bedarálása” is, miközben persze mondjuk a CEU vegzatúrája zavartalanul folyik (kiegészülve némi szélesebb horizontú genderellenességgel.) Nos, azt állítom, hogy az autokrácia (Kornai meghatározását használom most, nem belemenvén a kissé már fárasztó rendszermeghatározás-versenybe) „esztétikája” tehát nem valami váratlan, ötletszerűen, hajánál fogva előrángatott, autokratikus diszciplína, hanem, ugyan némiképpen álruhában (Kulturkampf, kánonvita, ezekről még lesz szó), tökéletesen kiszámítható módon és okokból jelent meg az autokrácia kiteljesedésének kilencedik évében. Nem arról van szó, hogy a Fideszt egyébként kevéssé érdeklő kultúra elfoglalásának ideje most jött el, mivel már túl vannak a politikai, gazdasági rendszer kiépítésén, szép számmal vettek át intézményeket, alapítottak művészeti akadémiát stb., hanem arról, hogy az autokrácia politikai rendszerének immanens eleme, hogy maga a politikai rendszer totalizálja, mintegy szétfeszíti önnön kereteit; hogy megelőlegezzem a választ: hogy rendszerből korszakká teljesedjen ki. Ennek a kiteljesedésnek a szerkezetét kell megértenünk ahhoz, hogy miért is akar az autokrácia önálló, saját esztétikát.

Azt az odafigyelő közönség hamar észrevehette, hogy ez a kultúrharc formájában épülő „esztétika” nem csupán különböző frontokon zajlik, részben a balliberális kultúrhegemónia ellen, részben saját belső köreiben, személyi dúlásainak színterén, de az is fel kellett hogy tűnjön, hogy nem azonos színvonalú és foglalkozású személyeket vetettek be a harci esztétika (Kulturkampf és kánon) különböző frontjain. Nyilván más a Magyar Idők cikksorozata a balliberálisok túltengése és túlfizetettsége ellen, mint mondjuk elméleti alapvetések publikálása abból a nyilvánvaló célból, hogy aki akarja, az bele is láthasson az autokrácia kártyáiba. (Ez amúgy régi gyakorlata a Fidesznek, általában a miniszterelnök szokta bejelenteni a következő lépéseket. Részben ezúttal is ez történt.) Ámde arra valók az „ideológusok”, hogy a maga filozófiai mélységében magyarázzák el a történetet, már csak azért is, mert az ideo­lógia egyszavas üzenetei mellé fel kell ácsolni az autokrácia egyre terjeszkedő és centralizálódó világának a legitimációját biztosító elméletet.

Békés Márton, ezen új esztétika egyik új ideológusa a következőképpen fogalmaz (kicsit hosszú az idézet, de csakis a tiszta forrásból érthetjük meg a birodalmi esztétika motívumait): „Nem minden rendszer (regime) jelent automatikusan korszakot (era, Epoche) is. A (politikai) rendszer jogszabályok, eljárások, politikai döntések összessége, a működés maga, amely intézményrendszerben testesül meg – ez a forma, a politikai szerkezet. A korszak szélesen értelmezett kultúra: a társadalmi szokások, kollektív meggyőződések és világnézet összessége, szellemi miliő – tehát maga a tartalom, a kulturális klíma. A rend pedig nem más, mint a rendszer és a korszak szinkronitása, azaz a politikai rendszer és a kultúra összhangja, a társadalom minden alrendszerét átszövő egység... Ezen kívül személyi kontinuitás, közös emlékezet, hagyomány és örökség létrejötte is jellemzi, amit megerősít, hogy a közgondolkodásba, társadalmi diskurzusba beépülő kulturális teljesítményeket hoz létre, mégpedig ikonikus művek, emlékezetes történelmi események, maradandó épületek, közös sikerek és kollektív mítoszok formájában... Neki megfelelő kulturális korszakba ágyazni a politikai rendszert – ez nemcsak hosszú távú, de szép feladat is.” (Kiemelés az eredetiben. Kommentár/2018/3–4.)

Ha jól értelmezzük az ideológus szavait, akkor előttünk van a megoldás: miért rontott neki a rendszer az MTA-nak, miért a Kulturkampf, miért a váltás az illiberális demokráciáról a keresztény demokráciára, miért a pogány és keresztény hagyomány és eredet egymásnak is ellentmondó váltogatása, miért a nekifeszülés a felvilágosodás modernitást megalapozó eszméjének, és a végén még azt is megértjük, miért a kísérletezés a legtöbbször Esterházy nevével felcímkézett irodalmi kánon leváltására. Ebben az irgalmatlan káoszban, s ez kiolvasható Békés Márton szövegéből, ha rend nincs is, de akarat, az van. És ebben az autokráciában az akarat mindent felülír. Békés szerint az intézményrendszer, tehát a politikai szisztéma készen áll. Nyolc év alatt átalakították a liberális intézményrendszert az Alkotmánybíróságtól a fékek és ellensúlyok lebontásán át, a választási rendszer átírásától az Alaptörvényig, mindent az autokrácia igényei szerint. Csakhogy: az autokrácia nem úgy totalitárius, mint a múlt század diktatúrái: ma a teljességigény, a totalitás megragadása abban van, hogy rendszeren túli rendszert kell építeni. Ennek pedig valóban korszak a neve, egy olyan világ, mely akkor is érvényesíti befolyását és akaratát, ha maga az a politikai rendszer, mely őt megalapozta, már nem él. A korszak nem csupán hosszú ideig tartó uralom: a korszak attól az, ami, ha a forma (az intézményrendszer) mellett uralja a tartalmat, a hagyományokat, a világnézetet, a szokásokat, a kultúrát, egyszóval: ha az autokrata szabja meg az értékek feletti uralmat. Fontos átmenet volt a rendszer és a korszak akarata között a nyelv fölötti uralom. Ezt hamar észrevette az autokrata hatalom, és a NER nyelvének megalapításától egészen a menekültügy migránsüggyé változtatásáig igen korán orwelli módon megfosztotta nyelvétől az ellenzéket egyfelől, a választókat másfelől. Ennek a világnak a lényege viszont a harc és a küzdelem. Ezt a folytonos hergeltségi állapotot csak úgy lehet fenntartani, ha egyre távlatosabb, egyre homályosabb és egyre nagyratörőbb célokat tűzünk ki. És a korszak akarásával pontosan ez történt. Az új kánonok iránti hevület messze túlmegy azon a magyarázaton, hogy itten sértett emberek duzzognak azért, hogy miért még mindig az Esterházy meg a Parti Nagy. Ez ugyan igaz, de ez csupán eszköz: a harccal, az erő felmutatásával a valódi cél nem a tényleges kánonváltásban van, ugyan már: azt ők is tudják, hogy kánont adminisztratív úton sem kijelölni, sem leváltani nem lehet. De mit lehet tenni? A virtuális ellenség állandó felmutatásával legitimálni lehet a korszak új világáért való szüntelen harcot és az akaratot...

ITT OLVASHATÓ