AKIK AZ ORSZÁG EGY-EGY RÉSZÉT A MAGUKÉNAK HITTÉK - A MAGYAR OLIGARCHÁK FÉNYKORA

QUBIT
Szerző: BÉRES ATTILA
2018.10.28.

Bár a 12. századi Közép-Európa egyik legismertebb történetírója, a német Freisingi Ottó püspök lesújtó véleménnyel volt a magyarokról, „az emberiség szörnyetegeiről”, egy dologban pontos megfigyelőnek bizonyult: korlátlannak látta a király hatalmát, amellyel a nemesek sem nyíltan, sem titokban nem mertek szembeszállni. De ez a helyzet nem bizonyult tartósnak.

A következő évszázadban II. András király új alapokra helyezte a birtokpolitikát, kezdetét vette a királyi birtokok egyre nagyobb mértékű adományozása. Egész megyék, ispánságok kerültek így magánkézbe örökölhető örökbirtokként. Amíg nem volt annyi magánbirtok, az előkelőségek a nagyon sok tekintetben függtek a királytól, ám azzal, hogy birtokaik növekedésnek indultak, szilárd bázist tudtak kiépíteni, és megjelent az egybefüggő uradalmak kiépítésére való törekvés. Ennek jegyében nagybirtokosok igazi célja a legközelebbi, szomszédos királyi birtokok megszerzése lett

A tatárvészt követő káosz és a híres magyar familiaritás

A tatárjárást követő újjáépítés egyik központi eleme a kővárak építése, az ország védelmi erejének növelése lett, de egy vár felépítése anyagilag nagy áldozatokat követelt, kevesen engedhették meg maguknak. IV. Béla belátta, hogy a tatárveszély miatt jobb, ha támogatja a birtokosokat, ezért engedélyezte a földesúri magánvárak építését, és elsőként a tatárok miatt elnéptelenedett vidékeket osztották ki adományként. Az új politika jegyében alig harminc év alatt 60 százalék fölé emelkedett a magánvárak aránya. Igen hamar rájöttek az újsütetű vártulajdonosok, hogy erősségeik nemcsak az országnak nyújthatnak védelmet, hanem hatalmukat is segítenek megőrizni, a várba zárkózva a király uralmával is dacolni lehetett...

ITT OLVASHATÓ