A POPULIZMUS VALÓDI VESZÉLYE - A GLOBÁLIS KÖZLEGELŐ TRAGÉDIÁJA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: MAROSÁN GYÖRGY
2018.10.12.

Trump – az ENSZ legutóbbi közgyűlésén – kioktatta a világot: „a nemzetek szuverenitása és függetlensége az egyetlen eszköz, amelyre a szabadságot alapozni lehet”, ezért döntéseiben kizárólag az amerikai érdekekre van tekintettel. „Ha valaki idesuhint – mondta Orbán Viktor nemrég rádióinterjújában –, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten... Mi a függetlenségünket, a magyar emberek felfogását mindig meg fogjuk védeni.” Sokasodó példák – az olasz vagy éppen az angol parlament döntése – jelzik, hogy a populizmus megállíthatatlanul terjed. Ez komoly kockázatokat jelent az egyes országokra. De milyen következménye lehet, ha a „világ populistái, egyesüljetek” mozgalom hatalmába keríti a Földet? 

A tudományban az a legcsodálatosabb, hogy időről időre előbukkan egy kutató, aki friss szemmel tekint a világra, és észrevesz valamit, ami régóta mindenki szeme előtt volt, mégsem figyeltek fel rá. Ő pedig egyszer csak egy új és meglepő történetet kezd mesélni. A legelő – a példának okáért –, ahova a falu lakói reggelente kihajtották az állatokat, évezredek óta a hétköznapok elmaradhatatlan része volt. A füves rét nem ígért különösebb látnivalót, a tudósok ezért, pillantást sem vetve rá, mentek tovább! Mígnem egy G. Hardin nevű kutató, végiggondolva a közlegelőt mozgató logikát, végére járt az „ügynek”. Tanulmányára, nem utolsósorban a végkifejletre utaló címe – A közlegelő tragédiája – miatt azután nemcsak a tudósok, de az átlagemberek is felkapták a fejüket. (Hardin, G.: The Tragedy of the Commons, Science, 1968)

Tételezzük fel – gondolta végig –, minden család egy tehenet hajt ki a mezőre, majd este megfeji, és ami marad a tejből, a piacon eladja. Ám egyszer az egyik család – a magasabb bevétel reményében – az addigi egyetlen tehene mellé vásárol még egyet. Attól kezdve két tehenet legeltet, és a kettő tejét árulja a piacon. Példáján felbuzdulva szomszédja is vesz még egy tehenet, majd ötletüket sorban követik mások is. Így a mezőre egyre több tehenet hajtanak ki reggelente, és fejnek otthon estelente. Ám egyszer csak észreveszik: bár több a tehenük, a tejük mégis egyre kevesebb. Hamar rájönnek az okra: amióta sok a tehén, mind kevesebb a fű a réten. Majd ráébrednek: hiába lesz egyre több a tehenük, akkor is kevesebb tejet fejhetnek, mint amikor csak egy tehenük volt. Elkerülhetetlenül elérkezik az a pont, amikor már nem a több tej, hanem legalább valami kevés elérése a cél. Ekkor értik meg, hogy csapdába estek: hiába tartanak több tehenet, mégis mind kevesebb tejet fejnek.
*
A közlegelő csapdájából azonban ilyenkor szinte lehetetlen szabadulni. Egyszer azután, amikor már mindenkinek sok tehene van, végleg elfogy a fű, és éhen döglik az összes tehén! A folyamatnak ezt a sokkoló végkifejletét nevezte Hardin a közlegelő tragédiájának. A dologban az volt a legkülönösebb, hogy a tragédiát nem a rosszindulat, hanem pusztán a másokra tekintettel nem levő racionális, de önző viselkedés váltja ki. És ekkorra világossá vált: ilyen problémákkal régóta küszködött az emberiség. Nemcsak a közlegelő, de a közös erdő – lásd Marx Mosel-vidéki falopások – és még inkább a közös halászatot kínáló tengeröböl vagy a folyók öntözésre elhasznált vize kínál erre intő példákat. A problémák elkerülésére fejlesztették ki az államot, amely hatalmi szóval szabta meg a használat szabályait, illetve alkalmazták a piacot, amely a kereslet–kínálatra bízta a viselkedés szabályozását. Azután sok zseniális férfi közgazdász után jött egy bölcs hölgy – Elinor Ostrom –, aki újabb lehetőséget tárt fel az általa common pool resource-ként hivatkozott közlegelő erőforrásainak szabályozására: a szuverén résztvevők közösen alakítják ki a szabályokat és összehangoltan működtetik a rendszert. (Ostrom, E.: Governing the Commons, 1990) A tudós (férfi) társadalom elismerését mutatta, hogy munkásságáért 2009-ben Nobel-díjat kapott, a politikusok mégsem figyeltek fel rá, igaz, Hardinra sem különösebben...

ITT OLVASHATÓ