A NEVELŐSZÜLŐK VILÁGA

NEVELŐANYU BLOGJA
Szerző: NevelőAnyu
2018.10.05.

Mikor olvasol a nevelőszülőségről az újságokban, vagy hallod a rádióban, tévében, teljesen más elképzeléseid vannak arról, mit is jelent nevelőszülőnek lenni, mint miután már része vagy ennek a világnak. Gyönyörű hivatás a miénk. Hiszen emberi sorsokat fordíthatunk jobbra, változtathatunk meg. De ennek nagyon rögös az útja, nagyon nehéz végig menni rajta, főleg úgy, hogy közben minden oldalról kapjuk a pofonokat. Zárt világ a miénk. Egy külön társadalom. Csak azok érthetik igazán mit élünk át nap mint nap, akik ugyanúgy részei ennek valamelyik oldalról. Vagy azért, mert hivatalból végzik a munkájukat, vagy azért mert nevelőszülőként segítik a gyerekeket, vagy maguk a bajba jutott gyerekek. De sokan vagyunk. Sokan teszünk ezekért a gyermekekért, és sokan vannak a gyermekek, akik ebben a világban nőttek már fel. 

Este van. A sötétség körbeöleli a házat, a csend furcsa ürességként kong . Mindenki alszik, mély álmát alussza, miközben én nem szűnök meg gondolkodni. Körbe-körbe járok a szobákban, végig simítom mindenki arcát miközben édesen szuszognak a takaró alatt. Furcsa már a nyugalom. Ahogy megyek szobáról szobára, gyermektől gyermekig, csak cikáznak a gondolatok a fejemben. Más más élettörténetek, melyekről regényt lehetne írni egyesével. Hogy fogunk ebből a káoszból valamit alkotni? Együtt?

Egy éve még naivan álltam ennek az új világnak a kapujában. Elképzelni sem tudtam mi minden van e mögött az ajtó mögött. Most már tudom.

Sokan inkább csukott szemmel járnak ebben a világban, hiszen amit nem lát az ember az nem fájhat. A lakatot pedig nem nagyon nyitogatták eddig, hogy mindenki számára átlátható, átélhető lehessen a valóság. Sokan nem akarják észrevenni a rengeteg szenvedő gyermek sorsát, gondolván majd megoldódik. De vajon hogyan? Mi nevelőszülők arra tettük fel az életünket, hogy amíg tudjuk, segítjük ezeket a gyermekeket. Vállaltuk, hogy mindent megteszünk a ránk bízott gyermekekért, azért, hogy később értékes tagjaivá válhassanak a jövő generáció társadalmának. De kevés a segítő kéz. Sokkal több kellene. Az otthonok zsúfolásig tele vannak. Hiába igyekeznek minden 12 év alatti gyermeket nevelőszülőhöz adni, nem tudnak, mert kevesen vagyunk. Így az otthonok falai között együtt él a 16-18 éves lázadó, sérült kamasz a 3-5 éves szintén hatalmas lelki és akár fizikai terheket viselő kisgyermekekkel. Azokon a falakon belül tör ki a harag, a düh amit ezek a gyermekek sorsukból adódóan éreznek, és egymáson csapják le, hiszen nincs más akin ezt lehetne. Szánkhoz kapunk, felkiáltunk egy-egy média hír hallatán, mikor korábbi intézetben felnőtt gyermekek mesélik el minek voltak kitéve az otthonban. Azt gondoljuk ezek egyedi esetek, hiszen nem történhet baj. Pedig történik. Nap mint nap. Nincs benne a hírekben, nem olvashatsz róla az újságokban. Mert a szenvedő alanyai ennek olyan gyermekek, akik senkinek sem fontosak eléggé ahhoz, hogy támogassák az életüket, vagy felvállalják ország világ előtt. Egy idő után pedig már természetes számukra az áldozati szerep.

Vannak olyan nevelőszülők, akik több tíz éve gondozzák, nevelik, segítik a bajba jutott, otthontalan gyermekeket. Pedig ebben a szakmában hamar ki lehet égni. Hamar elveszhet a hit, az erő, a kitartás, szem elől téveszthető a valódi cél. Miért? Mert sok kudarc érhet minket nevelőszülőket. Sok támadás, sértés. Nekünk pedig küzdenünk kell. Küzdeni kell a gyermekért. Erre semmi más nem tud felkészíteni, mint a tapasztalatok, a pozitív példák, a megerősítések.

Nehéz, mikor nap mint nap küzdelmeket folytatsz a gyermekért, sokszor magával a gyermekkel. Mert ő egy gyermek. Kiszolgáltatott, meghurcolt, sérült, hatalmas terhekkel a hátán. Néha azt gondolja, ha hozzád vágja azokat, ő megkönnyebbülve tovább léphet, azonban a köztetek lassan kialakuló láthatatlan kötelék vissza-vissza húzza majd. Téged okol, téged vádol, tagadva saját sorsát, hátat fordítva a rideg valóságnak. Könnyebb út a bántás, mint szembenézni azzal, hogy "nem kellettem" a szüleimnek. Könnyebb ártani valakinek aki ott van, mint elfogadni azt, hogy a saját szülei miért nincsenek vele. Vajon ha belegondolunk mi fel tudnánk ezt dolgozni valaha? Hogy a saját édesanyánk, édesapánk eldobott minket? Elment új életet kezdeni, csak éppen nélkülünk? El lehet valaha fogadni, hogy a szüleink saját sérüléseik okozta torzult állapotát a mi bántalmazásunkkal próbálták kompenzálni? Hogy fogalmuk sem volt, mire is van szüksége egy gyermeknek, és amikor erre rájöttek visszavonulót fújtak? Meg lehet ezt valaha bocsátani? Hogy lehet ebből úgy felállni, hogy a teher ne húzza le a földig vállunkat?
...

ITT OLVASHATÓ