A KÖZPÉNZÜGYI UNORTODOXIA FAJTÁI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: BOD PÉTER ÁKOS
2018.10.19.

...A krízis kirobbanása hasonlatos ahhoz, mint amikor egy túlnyomásos rendszerből kitör a felforrósodott gáz, majd a meglazult eresztékeken új szelek fújnak be. Ilyenkor azonban nemcsak egy új kor friss levegője árad be, hanem sok egyéb is. Ez áll a mostani esetre is. A válsággal meggyengült, ha nem roppant is össze, de mindenképpen teret vesztett az addig magabiztos piaci ortodoxia. Az űrbe nem szokványos megoldások és elgondolások kerültek be. Ám a nem szokványos elnevezés egymástól sokban eltérő természetű jelenségeket és indítékokat foglal magában; ezek közül a továbbiakban ötöt nevezek meg a magyar eset kommentálása előtt.

A bevett gyakorlattól sok ok miatt térnek el

Az érintett államok döntéshozatali gyakorlatában 2007 után beálló változások egyik típusát a szükségintézkedések adják. A válság – okozza azt természeti csapás vagy emberi döntések sorozata – indokolhat rendkívüli intézkedéseket. Ilyenkor a szokásos viszonyokra kialakított szabályrendszertől el lehet térni, sőt szükséges is. Szereltem én is lerobbant autót szigszalaggal és körömreszelővel, jobb híján. Hasonló történt a világban tíz éve: a pénzügyi zavaroktól sújtott országokban aktivizálódott az államhatalom, reagálva egyébként a társadalom igényeire és érzelmeire, a politika válságkezelő üzemmódba kapcsolt, félre­téve az addigi rutint. A magántulajdon szentségét és a vállalkozás erényeit hirdető országokban is különös döntések születettek, mint amilyen a bankok és biztosítók államosítása, építőipari cégek és autógyárak kimentése, külföldre kivitt gyártások visszahozatalának követelése (bár nem megvalósítása). Igaz, ahol a gazdaságnak erős az autonómiája, érvényesülnek a hatalommegosztás és ellensúlyképzés elvei, ott a válság akut szakaszának elmúltával normalizálódtak a viszonyok. Az Egyesült Államokban például a pénzintézetek átmeneti kimentésére fordított közpénzeket a válságos éveken túljutva visszaszedték, az érintett cégek pedig visszanyerték piaci autonómiájukat.

Statisztikai értelemben a nyugati gazdaságok zöme – eltérő ütemben – néhány év alatt túljutott a nehéz szakaszon. Az üzleti ciklus emelkedő ágba került, most éppenséggel aggasztóan is jól alakul. A politikai gondolkozás és a közvélemény viszont máig nem tért vissza a status quóhoz, a krízis társadalmi és politikai következményei velünk élnek. Ahol az intézmények kevésbé teherbírók, a fékek és ellensúlyok nem erősek, ott a szükség indokolta állami beavatkozásról különösen nehéz visszatalálni a szokásos üzemmódra. Ez a helyzet a mi térségünkben is. Ám általában is gyorsabb az állam aktivizálódása, mint visszavonulása. A saját fontosságának tartósításában érdekelt politikus pedig igyekszik megnyújtani a „rendkívüli viszonyok” időszakát. Éppen ezért a szükségintézkedések alkalmazását, a krízishelyzetre való politikusi hivatkozást mindig szigorú intellektuális, jogi, politikai kritikával kell illetnünk.

Az ortodoxiától való eltérés másik nagy típusa: új elmélet, új paradigmamegszületése, és ezzel párhuzamosan új bevett gyakorlat (best practice) létrejötte. Ezek azok a friss szelek, amelyekre az ortodoxia kritikusai annyira várnak. Azonban a fennállót kritizálni vagy elvetni könnyebb, mint egy új paradigmát megalkotni. Lám a mostanit megelőző nagy világgazdasági válság 1929-ben robbant ki, de csak 1936-ban jelent megy J. M. Keynes korszakos műve (Általános elmélet). Egyszerűbb kimondani, hogy a régi recepteket és a régi tankönyveket el kell dobni, mint új elméletet megalkotni. Az új élenjáró gyakorlat, az új rend („new normal”) kialakításához sok idő és munka kell.

A válság óta a közgazdasági gondolkodás sokat gazdagodott, korábban mellékáramlatnak számító irányzatok (viselkedési közgazdaságtan, új intézményi közgazdaságtan) egyenrangúként bekerültek a fő áramba. Mégsem mondhatnánk, hogy egy új elmélet leváltotta volna az addigit – még nem jött újabb Keynes. Alternatív általános világkép sem jelentkezett be határozott igénnyel (olyan formában semmiként, mint a német nemzetiszocializmus, az olasz fasizmus, a sztálini bolsevizmus az akkori liberális polgári renddel szemben az 1930-as években). A közpénzügyek világában sem fogalmazódott meg az állami működés átláthatóságát (transzparenciáját), a precíz elszámolás és kalkuláció normáját felváltó alternatív teória.

Keynes maga is észlelte a nem szokványos gondolatok forrásainak sokféleségét. Híres mondása szerint: „Azok a »gyakorlati emberek«, akik menteseknek vélik magukat minden szellemi befolyás hatásától, rendszerint valamelyik rég elhunyt közgazdász rabszolgái. Magas állásokat betöltő őrültek, akik hangokat hallanak a levegőben, hajdani könyvmolyoktól kölcsönözték rögeszméik magvát...” (Általános elmélet, 1936). Ez lesz itt a harmadik esetünk: amikor a magát realistának mondó politikus a saját józan eszére hivatkozik, büszkén elveti a tankönyvi elveket, hogy vadonatúj ötlettel és rendhagyó elgondolásokkal álljon elő, egyáltalán nem biztos, hogy valóban újdonsággal lesz dolgunk. Hazai példákat véve: a munka alapú társadalom meghirdetése a 2010 után magyar gazdasági ideológiában vagy az újraiparosítás a mi viszonyaink között (hazánk ipari hányada már akkor is a legmagasabbak között volt Európában), a spekuláció mint olyan elítélése – egyik sem vadonatúj eszme. Inkább emlékeztet a marxista politikai gazdaságtan bizonyos tételeire. Máshol is találni példákat ódivatú nézetek újbóli felfedezésére: a protekcionizmus a legősibb gazdaságpolitikai nézetek közé tartozik. Az unortodoxia harmadik komponense tehát visszatéréskorábbi (gyakran rég elhunyt) mesterek hol még releváns, ám inkább már lejárt szavatosságú nézeteihez.

A terjedő unortodoxia negyedik komponense a dilettáns ötletek felmerülése. A válság miatti általános bizonytalanság közepette, valamint az új kommunikációs-információs kor viszonyai hatására csökken a szaktekintélyek súlya és befolyása. Ez is világjelenség. A korábbinál sokkal könnyebben kerülhetnek műkedvelők, dilettánsok és futóbolondok képernyőre, kijelzőre, címlapra. „Every­thing goes” – minden elmegy. Mosolyoghatunk a Föld laposságának hívein, de már az oltásellenes mozgalmak vagy a pénzgazdaságot mint olyant elutasító körök megerősödése komoly dolog. Az „unortodoxia” ezen forrása nem látszik kiapadni mára, hiába következik be az üzleti ciklus helyreállása és az anyagi körülmények érezhető javulása. A közgazdaságtant sem kerülik el a perpetuum mobile feltalálói. A téveszmékkel való viaskodás pedig sokkal több energiát visz el, mint egy tévnézetnek a közvéleménybe való bedobása.

Az ötödik komponensről a legnehezebb beszélni, de kell. Amikor a kétségtelen válságjelenségek közepette valakik megkérdőjelezik az addigi bizonyosságokat, legyenek azok tudományos elvek, társadalmi konvenciók, helyesnek elfogadott viselkedési minták, nem csak az mozgathatja őket, hogy a megfáradt ortodoxia helyébe valódi vagy képzelt újat állítsanak. Nem, ezek nem heterodox nézetű teo­retikusok, és nem is mind dilettánsok: egyszerűen szeretnének a zavarosban halászni. A régi elvek érvénytelennek nyilvánítása, a szabályok félretétele alkalom arra, hogy szűk önérdeküket kövessék, mentesülve az ellenőrzéstől vagy a transzparencia korlátozó befolyásától. Válságra hivatkozva könnyebb a nyers erőt érvényesíteni: a sok riasztó példa közül kiemelhető Duterte elnök jogi felhatalmazás nélküli embervadászata, de ilyen a dél-afrikai erőszakos földszerzés is. Ilyen bármely személyes bosszú vagy üzleti leszámolás a jogrend meggyengülése, az ellenőrzéssel megbízottak félrenézése esetén. Ez is unortodoxia, amelynek hirdetőit nem társadalomboldogító motívumok vezetik...

ITT OLVASHATÓ