A CSAPOS NEM SZÓL KÖZBE

HUPPA
Szerző: FÁBIÁN ANDRÁS
2018.10.28.

Van, amikor a csapos közbeszól. Például Molnár Ferenc remek komédiájában, a Delilában, ahol a kotnyeles, úrnőjébe fülig szerelmes csapost Magyar Attila alakítja manapság, hatalmas sikerrel. Miközben mindenkinek szívből ajánlom, hogy a darabot megtekintse a Centrál Színház előadásában, gyorsan sietek leszögezni, hogy nekünk e párhuzamon kívül a világon semmi dolgunk nincs vele.

Amiről ugyanis meg kívánok emlékezni ezen a szép őszi napon, amikor még az óra is összeesküszik a gyanútlan ember ellen, az egy egészen másfajta kocsma. Talán említettem már, de ha nem, éppen ideje, hogy Angyalföld kies flaszterén nevelkedtem, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben. Kemény világ volt az még akkor, a főváros munkásnegyede, szegények, jampik, csibészek tanyája. Még hagyományainak megfelelően működött a hétház, a tizenháromház, megvolt a vízafogói nyomortelep, a Tripolisz és sok-sok nagyüzem: a Láng Gépgyár (magam is dolgoztam a turbina-részlegben lakatosok és gorombakovácsok mellett), a Tungsram, az Elzett, a Felvonógyár. Ezeknek ma már hírük-hamvuk sincsen. A Dózsa moziba jártunk vasárnap matinéra, a József Attila művházba könyvtárba. És tele volt a kerület kocsmákkal. Egyik keményebb hely volt, mint a másik.

Ezekben az ivókban akkoriban rendes, bár rendhagyó klubélet folyt. Beszélgető körök működtek, összeszokott, kemény férfiak részvételével. Nők alig tették be oda a lábukat, hacsak nem éppen a pult mögött, vagy a hátsó fertályban, a szemek elől rejtve szorgoskodtak, mosogattak, törölgették a tükörfényes pultot, feltöltötték a tízliteres boros tégelyt. Nagy ritkán, ha a csapos úr valamiért hátra ment, mérték a kevertet. Császárkörte likőr aranyhajó rummal – írom le a receptet gyorsan, mivel a minap arra kaptam fel a fejem, hogy ma már azt sem tudják sokan, hogy mi az a kevert. A szakértő Söntésblog arra is tüstént tanácsot ad, hogy kiknek kell fogyasztania a kevertet, kik igyák ezt a nedűt: nagyon kezdők, esetleg a nagyon haladók afféle extrém sportként. Édesrettenetes. Szóval akkoriban volt ez is. Ha külön kassza működött, abban persze mindig pénztáros kisasszony üldögélt. Szedte a pénzt, adta a blokkot, amit aztán a csapos úr, mielőtt kimérte volna az érte járót, akkurát rátűzött a kétszázas szögből készült nagy tüskére. Néha betévedt valami elgyötört munkásasszony is, műszak végeztével, szíverősítőként leküldte azt a dupla féldecit kétszer, attól erőre kapott és hazarángatta a csélcsap urát a kocsmából. A továbbiakat aztán a sötét bérház függőfolyosója által határolt, visszhangos, sárga keramittal kirakott udvara visszhangozta.

A kocsma demokratikus intézmény volt. Csendes zümmögése senkit nem zavart, az összebújó, néha összekoccanó férfifejek itt beszélték ki a világ dolgait. Szidták vagy dicsérték a rendszert, kibeszélték a gyenge fizetést és a mindig lusta kollégákat. A főnök szar ember. Ebben nagyjából mindenki egyetértett, és a megbírált sem ellenkezett. A főnökök ugyanis általában nem a kocsmákban, hanem a csicsás presszókban múlatták az időt.

Külön köre volt a vasasoknak, külön a textileseknek, külön a lámpagyáriaknak. Tőlük is elkülönülve a vastagon szénporos, fekete szenesemberek itták csendben a korsó sörüket. Csak a szemük fehérje világított ki az arcukból. Néha, amikor a sörhabot lenyalták a bajuszukról, rózsaszín nyelvük is megvillant egy pillanatra. A szenesemberek soha nem beszélgettek. Négy-öt tonnát mozgattak meg egy műszakban: fel a kocsira, le a kocsiról. Pincébe le, pincéből fel. Az emberek bizalmatlanok voltak a szenesekkel. Így volt ez már, mióta világ a világ. Mindenki tudta, hogy csalnak. Egyesek szerint ólomlapot raktak a kosár aljába, mások szerint megfúrták a nagy súlyt. Volt, aki esküdött rá, hogy a mázsát babrálták meg. Az azonban nem képezte vita tárgyát, hogy minden kosárral minimum tíz kilót elcsaltak a becsületes vevő által kifizetett fűtőanyagból. Rajtakapni gyakorlatilag lehetetlen volt őket. Szénnél, fánál ez kisebb, német brikettnél nagyobb haszonnal kecsegtetett. Szóval a szenesek külön ültek, nem keveredett velük senki szívesen.

Külön ült még Sanyika, a pult sarkában. Sanyika (Gézu, Józsi, Béla – melyik kocsmában hogy hívták éppen) enyhén ütődött, csendes bolond volt, aki a híg fröccsét szopogatta, és folyton a csapos úr fejét figyelte. Amerre a főnök intett, odaugrott. Ürítette a hamutartót, letörölte a kifröccsent szódát, sörhabot az abrosz nélküli, kopott asztalról, összeszedte az üres poharakat és felsöpörte a véletlenül levert korsó szilánkjait a padlóról, mielőtt valaki belelépne. Ezért reggeltől zárásig járt neki a fröccs. Este aztán a takarításba, pakolásba is besegített, majd odagubózott a lehúzott redőny elé és várta a reggeli nyitást. Aludt másnapig, finom borokról álmodott és senki nem zavarta meg ebben. Nem úgy, mint manapság, ugye...

ITT OLVASHATÓ