Szerző: plankog
2018.10.27.
- 22 év után jelenik meg magyarul a kilencvenes évek amerikai irodalmának egyik csúcsműve, a Végtelen tréfa (Infinite Jest) David Foster Wallace-tól.- A könyv közel 1100 oldal, Wallace saját ajánlása szerint két hónap kell az elolvasásához, és aki a végére jut, jó eséllyel azonnal újrakezdi.
- A kultikus regény 1996-ban megmondta, hogyan jutunk el a Netflix és Donald Trump világához.
- A 25 éves, filmrendezőnek tanuló Kemény Lili és a 27 éves, irodalomelmélettel, szociológiával és filozófiával foglalkozó Sipos Balázs három év alatt fordították le magyarra.
- Közben rengeteget sírtak, pedig szórakoztatóbbnak tartják a regényt bármi másnál.
- Wallace a magyar kiadást (ahogy az egyéb fordítások többségének megjelenését) már nem élte meg, 2008-ban öngyilkos lett.
A Végtelen tréfáról még a kiadó saját leírása is azt emeli ki, hogy a kilencvenes évek Amerikájának világáról szólt, sőt, azt testesíti meg. Mit ad az olvasónak 2018-ban Magyarországon, egy teljesen megváltozott világban?
Sipos Balázs: David Foster Wallace a legutóbbi nagy társadalmi átalakulás történelmi pillanatát örökítette meg: a világ digitalizálódását. A szereplők igazán kortárs nyavalyáktól szenvednek, depressziósak, függők, képtelenek bizalmas kapcsolatokat kialakítani, elszigetelten élnek a tévéjük vagy a PC-jük képernyői előtt. Nem hisznek a politikában, nem érinti meg őket a kultúra. Ennyiben a regény a mi életmódunk eredetét mutatja be...
A Végtelen tréfáról még a kiadó saját leírása is azt emeli ki, hogy a kilencvenes évek Amerikájának világáról szólt, sőt, azt testesíti meg. Mit ad az olvasónak 2018-ban Magyarországon, egy teljesen megváltozott világban?
Sipos Balázs: David Foster Wallace a legutóbbi nagy társadalmi átalakulás történelmi pillanatát örökítette meg: a világ digitalizálódását. A szereplők igazán kortárs nyavalyáktól szenvednek, depressziósak, függők, képtelenek bizalmas kapcsolatokat kialakítani, elszigetelten élnek a tévéjük vagy a PC-jük képernyői előtt. Nem hisznek a politikában, nem érinti meg őket a kultúra. Ennyiben a regény a mi életmódunk eredetét mutatja be...
S. B.: Ezt a nyelvileg nagyon komplex, kísérletező regényt az teszi igazán különlegessé, hogy a magas irodalmi színvonala ellenére a „belépési küszöbe” elég alacsony. Wallace mindent megtett azért, hogy a lehető legtöbb embert szólítsa meg. Aki rászánja az időt, anélkül is végig tudja olvasni, hogy járatos lenne az irodalomelméletekben, vagy betéve ismerné a modern és posztmodern amerikai prózát.
K. L.: És ha lelassítasz és tényleg koncentrálsz, egyszerűen szórakoztatóbb, mint bármi, amit valaha olvastál.
Elsőre meglepőnek tűnik egy kilencvenes évekbeli amerikai sztárszerzőről, de Wallace egyáltalán nem szerette az iróniát. Mi volt a baja az iróniával?
S.B.: Wallace óriási nyelvi fantáziával dolgozó szerző volt, és olyasmikről írt, amik ritkán válnak irodalmi témává, például versenysportról, az Anonim Alkoholistákról vagy tévésorozatokról. Ezek miatt könnyen tűnhetett úgy, mintha progresszív figura lenne. Valójában egy meglepően konzervatív srác volt egy Ithaca nevű, harmincezres lélekszámú kisvárosból, akinek a közösségvágy, az empátia, a patriotizmus voltak a legfontosabb témái. Pontosan azok a témák, amikről csak ironikusan szokás beszélni. Ő viszont komolyan akart.
K. L.: Isten, haza, becsület, jóság, igazság – nehéz ilyen szavakat úgy kimondani, hogy ne forgasd a szemed, vagy ne tegyél ki óriási idézőjeleket. Közben legbelül az összes szerencsétlen, nyomorult szereplő iszonyatosan vágyik ezekre a dolgokra, amiket ki sem mer mondani, mert nem akar beégni. Talán ezért is vannak ennyit egyedül. Van, aki eljut odáig, hogy legalább önmagának meg merje fogalmazni, mire vágyik olyan szörnyen, és miért nem oszthatja meg ezt másokkal, de van, aki csak azon kapja magát, hogy elkezdett háziállatokat gyilkolni vagy drogozni. Ebben a könyvben mindenki drogozik, így vagy úgy.
S.B.: Wallace-nek van egy manifesztum-szerű szövege arról, hogy a jövő regényíróinak maguk mögött kell hagyniuk a posztmodern iróniát, és őszinte érzelmeket kell megírniuk. Azért ilyen részletesek a világleírások, mert Wallace úgy érzi, hogy az olvasónak szüksége van a több száz oldalnyi előkészítésre - hogy eljuthassuk a lényegig, hogy mi is van elfedve az irónia alatt...
S.B.: Wallace óriási nyelvi fantáziával dolgozó szerző volt, és olyasmikről írt, amik ritkán válnak irodalmi témává, például versenysportról, az Anonim Alkoholistákról vagy tévésorozatokról. Ezek miatt könnyen tűnhetett úgy, mintha progresszív figura lenne. Valójában egy meglepően konzervatív srác volt egy Ithaca nevű, harmincezres lélekszámú kisvárosból, akinek a közösségvágy, az empátia, a patriotizmus voltak a legfontosabb témái. Pontosan azok a témák, amikről csak ironikusan szokás beszélni. Ő viszont komolyan akart.
K. L.: Isten, haza, becsület, jóság, igazság – nehéz ilyen szavakat úgy kimondani, hogy ne forgasd a szemed, vagy ne tegyél ki óriási idézőjeleket. Közben legbelül az összes szerencsétlen, nyomorult szereplő iszonyatosan vágyik ezekre a dolgokra, amiket ki sem mer mondani, mert nem akar beégni. Talán ezért is vannak ennyit egyedül. Van, aki eljut odáig, hogy legalább önmagának meg merje fogalmazni, mire vágyik olyan szörnyen, és miért nem oszthatja meg ezt másokkal, de van, aki csak azon kapja magát, hogy elkezdett háziállatokat gyilkolni vagy drogozni. Ebben a könyvben mindenki drogozik, így vagy úgy.
S.B.: Wallace-nek van egy manifesztum-szerű szövege arról, hogy a jövő regényíróinak maguk mögött kell hagyniuk a posztmodern iróniát, és őszinte érzelmeket kell megírniuk. Azért ilyen részletesek a világleírások, mert Wallace úgy érzi, hogy az olvasónak szüksége van a több száz oldalnyi előkészítésre - hogy eljuthassuk a lényegig, hogy mi is van elfedve az irónia alatt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.