TEMETETLEN MÚLTAK - APÁM A PLEBEJUS TÚLÉLŐ

ÉLET ÉS IRODALOM / FEUILLETON
Szerző: VÉGEL LÁSZLÓ
2018.08.31. 

De jó lenne emlékezni a lázadó magyar polgárra a barbár Balkánon! De jó lenne ábrázolni azt a harcot, amellyel ma olyan sokan kérkednek a pesti politikai zsöllyék előtt, ahol eljátsszák a szenvedő és üldözött magyart. Ez a cifra emlékezet nem vesz tudomást arról, hogy a nép nem emlékezik semmire, csupán túlélő akar lenni, és buzgóan tanulja a tűrést. Nem gúnyolódom, hiszen mélységesen tisztelem ezt a plebejusi szívósságot, és boldogan emlékszem anyám elégedett arcára, aki nem siránkozott, ahogy a pesti zsöllyék előtt szokás, hanem minden vasárnap délben boldogan feltálalta a tyúkhúslevest, a főtt húst, paradicsomszósszal, nyaranta meggyszósszal, amit különösen kedveltem, utána kirántott mellehúsát és combot tett az asztalra. Az enyém volt mindig a mellehúsa, és természetesen örömmel faltam a franciakrémest is. Boldogok voltunk. Sóvárogva gondolok azokra, akik a szüleik örökölt ezüst ételkészletére emlékeznek, erre a kitalált polgári világra, amelyről Márai Sándornál olvastam hiteles mondatokat, de aminek az én Bácskámban híre-hamva sem volt. Nem, se apám, se anyám nem örökölt ezüst étkészletet, mégis róluk írok, mert ki más írna, azokról az apákról és anyákról, akik nem tudtak, vagy nem akartak ünnepelni. Akiknek nincs helye a nemzeti történelemben és emlékezetben. Apám azok közé tartozott, akik néha kimulatták magukat a kocsmában, részegen vagy kapatosan tántorogtak haza, ez volt a legnagyobb kaland, aztán borgőzös fejjel szidták a sorsukat, s másnap, mintha mi sem történt volna, csendben meghúzódtak. Úgy is mondhatnám, hogy apám a többi utcabélivel szófogadó, lojális poszttrianoni magyar volt, azok közé tartozott, akik nem öltözködtek ünneplőbe, nem öltöttek magukra Bocskai-öltönyt, nem ebédeltek ezüst étkészlettel. 

Nem csak az apám idegenkedett az ünnepi öltönytől, hanem a többi utcabéli családapa is. Nagy ritkán láttam közülük valakit sötétkék vagy fekete öltönyben, legtöbbször esküvőkor vagy temetéskor, lakodalomban már sokkal ritkábban. Csak ha nagyon muszáj volt, csak akkor, ha úri lakodalomba invitálta őket a rokon, akinek jobban ment a sora. 

Megengedhették volna maguknak, s életük végén biztosan volt pénzük új öltönyre, hiszen akkoriban már kölcsönre vásárolták a fridzsidert, a televíziót, gyerekeiket pedig az Adriára küldték nyaralni, de ünnepi öltönyre nem pazarolták a pénzt. Nem tudtak vagy nem akartak urak lenni, ünnepelni sem tudtak igazából, életüket nyomasztó egyhangúság uralta. De jó lenne, ha apám mozgalmas, eseménydús életéről írhatnék, a nagypolgári felmenőimről, a párizsi kalapokat hordozó tantikról, Bécsbe látogató nagybácsikról meg a nagyanyámtól örökölt ezüst étkészletről, amelyben vasárnaponként anyám feltálalta a húslevest. Jó lenne írni egy polgári családról, mert mostanság ez a divat és ez a menő, közben diszkréten utalni arra, hogy a gaz kommunisták üldözték a szüleimet, kiforgatták őket a vagyonukból, a véreskezű szerb nacionalisták pedig egészen Pestig kergették őket, mert harcoltak a nemzeti igazságért. De nem harcoltak, nem emlékszem rájuk, bizonyára nem is léteztek ilyen harcosok, hiszen Trianon után a kisebbségben soha nem volt semmiféle felkelés, lázadás, ellenállás. Egy puska sem dördült el kisebbségi magyar kézben. Voltak, akiket teljesen feleslegesen vagy valamilyen feljelentés alapján Tito rendőrei, nyomozói meghurcoltak, berendeltek a rendőrségre, kihallgattak. Megfenyítették őket, és figyelmeztették, hogy már megint járt a szájuk, de a vallatáskor kiderült, hogy a titkos feljelentő magyar volt, ezért a vallatás végén a nyomozók a vállukat vonogatták, ezek a magyarok mindig bemószerolják egymást, nem kell őket komolyan venni. Utólag azok lettek a legnagyobb hősök, akik ittasan letépték a jugoszláv zászlót, maguk sem tudták, miért.

De jó lenne emlékezni a lázadó magyar polgárra a barbár Balkánon! De jó lenne ábrázolni azt a harcot, amellyel ma olyan sokan kérkednek a pesti politikai zsöllyék előtt, ahol eljátsszák a szenvedő és üldözött magyart. Ez a cifra emlékezet nem vesz tudomást arról, hogy a nép nem emlékezik semmire, csupán túlélő akar lenni, és buzgóan tanulja a tűrést. Nem gúnyolódom, hiszen mélységesen tisztelem ezt a plebejusi szívósságot, és boldogan emlékszem anyám elégedett arcára, aki nem siránkozott, ahogy a pesti zsöllyék előtt szokás, hanem minden vasárnap délben boldogan feltálalta a tyúkhúslevest, a főtt húst paradicsomszósszal, nyaranta meggyszósszal, amit különösen kedveltem, utána kirántott mellehúsát és combot tett az asztalra. Az enyém volt mindig a mellehúsa, és természetesen örömmel faltam a franciakrémest is. Boldogok voltunk...

ITT OLVASHATÓ