Szerző: CSIKÓS ATTILA
2018.09.08.
Hogy van-e liberális túlsúly a kultúrában? Van. Bizonyos értelemben. Van-e a nemzeti kötődésű, jobboldali alkotókban megfelelési kényszer? Kiben van, kiben nincs. Az általam nagyra tartott, és az utóbbi körhöz sorolt művészekben szerintem nincs, nem is volt soha. Írnak, festenek, küzdenek, sokszor és főleg önmagukkal. Remekművekről pedig a kellő megbecsüléssel hallottam beszélni őket. Néha magam is meglepődtem, hogy mondjuk vállalt politikai preferenciákkal látszólag milyen szöges ellentétben áll esztétikai ítéletük.
Az első kérdésre visszatérve, mindig úgy gondoltam, hogy az alkotás, a gondolkodás kizárólag éppolyan szabadon művelhető tevékenység, mint a lélegzés, nem is megy anélkül, hogy az ember a lehető legszabadabban rá ne kérdezzen létét, sorsát, közösségét, múltját érintő jelenségekre és folyamatokra, és ne azt nézze, ezzel megbánt-e valakit? (Hogy ma ki hogyan ítéli meg például az adott pillanatban nagyon is adekvát Dadát vagy a futurizmust, az messzemenően saját látásmódjának, igényeinek, neveltetésének függvénye, és véleményalkotására szintén a legnagyobb szabadságot kell megkapnia.)
Így az, hogy egy művész – nem szigorúan politikai értelemben – liberális, számomra sosem volt kérdés, még akkor sem, ha olyan, a magyar nyelv, a magyar versidom, a magyar történeti és irodalmi hagyományok és igazságok mellett következetesen kiálló íróról beszélünk is, mint az elmúlt egy évben agyonidézett, de talán meg nem értett, zseniális Arany. (A művészet, a tudomány szabadelvű, akkor is annak kell lennie, ha a szabadság mára – inkább: ma is – sokak számára anyagi függetlenséget jelent csupán, nem a tudás szabadságát, a hit szabadságát, a „modernnek lenni mindenestül” igazságkeresésének szabadságát, nem a tiszta gondolatok szabadságát, csak pénzt.)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.