Szerző: Tarski
2018.09.29.
Az utóbbi napok egyik legnagyobb hírértékű eseménye szerintem a Századvég internetes folyóirat 88. számának levétele az internetről. Erről a médiáról tudnunk kell azt, hogy a Századvég Alapítvány által létrehozott termék volt, és olyan újságírók szerkesztették, akiket korábban Orbán Viktor hűséges alattvalóiként kellett számon tartani. Eddig legalábbis így tűnt, de amikor megjelent az utolsó szám, a szélirány is megfordult a Fidesz berkei felől és egyből árulóknak kiáltották ki őket. Az mindenesetre szokatlan dolog volt, hogy egy egész szerkesztőséget rúgtak ki, hiszen korábban én nem emlékszem arra, hogy ilyen megtörtént volna egy olyan média esetén, amelyik hosszabb ideje Fidesz közelinek volt tekinthető. Az eddig szinte természetes volt, hogy amikor valamelyik Orbánhoz hű oligarcha felvásárolt egy balliberális oldalhoz köthető médiát, akkor lazán kisöpörte az összes újságírót onnan és a saját, tehát a Fideszhez lojális újságírókkal töltötték fel. De ami legutóbb a Századvéggel történt, az mindenképpen unikumnak tekinthető.
A laptulajdonos azért tette meg ezt a lépést, hogy a továbbiakban ez a média a Fidesz céljait szolgálja, ami egyúttal azt is jelentette, hogy eddig nem szolgálta, vagy nem elég alázatosan szolgálta a Vezér és a Fidesz mennybemenetelét. Gondolom hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy erre az elhatározásra jussanak, mindenesetre a 88-ik lapszám lehetett az utolsó csepp a pohárba, ami után azt mondhatták, hogy eddig és ne tovább. A hírek szerint főként Bod Péter Ákos: Bérek, profitok és járadékok harca – magyar szemmel című cikke volt az a vörös posztó, ami kiválthatta a laptulajdonos haragját és döntött az újságírók sorsáról. Ennek a számnak a „Járadék” főcímet adták, és Bod Péter Ákos cikke is egyebek mellett ezzel foglalkozott. A közgazdász egy kis bevezető után ezt írta: „...járadék, azaz a szokásosat felülmúló hozam képződik akkor is, ha például hatósági döntéssel korlátoznak egy szolgáltatásvégzést: nem adnak ki több építési engedélyt, nem nyitható újabb trafik vagy étterem egy kerületben, pedig lenne bőven vállalkozó. Ez közel áll a monopolhelyzethez, amely egyébként versenypiaci körülmények között kialakulhat természetes úton, hatékonysági előny következtében.” Itt már nyilvánvalóan a hazai körülményekre utal, konkréten az orbáni gazdaságpolitikára.
De a lényeg csak ezután következett: „De mi van akkor, ha a domináns szereplő állami versenykorlátozás révén jut járadékhoz? Ekkor hiába szeretne új versenyző belépni az extra nyereséget adó piacra, a hatóság meggátolja a versenyt. Itt merül fel a politikai rendszer ügye. Ideális esetben az állam, amely kizárólag a közjót szolgálja, nem tűr meg – és különösen nem kezdeményez saját maga – olyan szabályt, amely tartósítja a járadékjövedelmet keletkeztető helyzetet. Sőt maga vonná el adózással az ilyen jövedelmeket, de legalább egy nagy részüket, hiszen mikrogazdasági elemzéssel levezethető, hogy a járadék adóztatása – szemben a fogyasztásra és munkajövedelmekre kivetett adókkal – nem okoz jóléti veszteséget, hatékonyságromlást.
A kizárólag közjót követő állam feltételezése azonban naivan ideális eset: a tényleges kormányzati viszonyok között sűrűn előfordul, hogy az állam (kormány, politikai vezetés) olyan szabályzást tart fent, amely mellett adott gazdasági szereplőknél rendszeres és tartós járadékjövedelem keletkezik. Ha egy tisztviselő részesül ebből a profittöbbletből (amely többlet, tehát ha nem keletkezne, és csupán normál profit maradna, attól még a gazdasági szereplő folytatná nyereséges tevékenységét), akkor más erkölcsi megítélés alá esik a helyzet: korrupcióról kell beszélnünk. A gazdasági szereplő részéről az ilyen helyzetre törekvés a járadékvadászat. Még súlyosabb az ügy, ha maga a kormányzat tudatosan teremti és tartja fent a járadékot eredményező helyzetet, majd közhatalmi eszközeivel saját céljaira elvonja az így előálló extraprofit nagy részét (rent extraction).
A korrupció esélyét mindenképpen növeli a kormányzat kiterjedt szabályozói beavatkozása, az egyedi állami döntés gyakorlata. Az ilyen gyakorlat az üzleti körök és az állam (politikai szféra) gondos elválasztásával szorítható vissza; ez azonban nehezen megy. Sőt – amint például Dani Rodrik, az aktív, fejlesztő állam koncepciójával szemben máskülönben nem ellenséges közgazdász konstatálja – maga az állami iparpolitika egyengetheti az utat a korrupció előtt: a magánbefektetők támogatására kigondolt ösztönző rendszer könnyen 'a gátlástalan üzletembereknek és a magánérdekeiket néző bürokratáknak járadékot juttató mechanizmussá züllik.'(Rodrik 2007: 111)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.