NEM LEHET EGY KGB-S ALEZREDESNEK GAZSULÁLNI

INDEX
Szerző: KOLOZSI ÁDÁM
2018.09.26.

Három éve még Orbánt védte, de azóta akkorát csalódott, hogy már úgy gondolja, a miniszterelnök nem demokratikus politikus. Tőkés Rudolf '56-os magyarként csinált komoly tudományos karriert az Egyesült Államokban. A 83 éves politológus szerint a rendszerváltás igazi nyertesei a továbbszolgálók voltak, Magyarországon soha nem értették Amerikát, a külpolitikánk pedig analfabéták kezében van.

Én alapvetően mindig a „nemet mondó értelmiség” felé húztam. Sokat foglalkoztam Amerikában szovjetológusként a szovjet ellenzékkel, Szaharov, Szolzsenyicin – ezek voltak az igazi ellenzékiek. Hozzájuk képest a magyar társaik udvarias ellenzékiek voltak, akik többnyire kerültek mindent, ami számukra igazán veszélyes lett volna. A jó részük különben is védettséget élvezett a rendszer részéről.

Most állambiztonsági ügyekre céloz?

Inkább olyanokra gondolok, mint hogy Demszky ügyében rátelefonáltak az Aczélék a kihallgatóra, hogy engedjék már el. Rajkhoz az édesapja miatt nem mertek nyúlni. Amikor a nyolcvanas években Magyarországon jártam, vasárnaponként a Vörös Postakocsiban ebédeltünk Kis Jancsiékkal, a smasszerek meg követtek minket. Ő mondta nekem talán ‘85-ben, hogy „lebukott a proletárunk” – az az egy szem munkás, aki az aluljáróban pénzért Beszélőt árult. Lengyelországban közben sok tízezer proletár vett részt az ellenzéki mozgalmakban.

Azok, akik a rendszerváltás előtt kollaboráltak, sokszor támadták azzal a demokratikus ellenzéket, hogy ők sem kockáztattak olyan sokat. Egyetért?

A magyar ellenzék betartotta a kádári szabályt, hogy a gyárakba nem mennek. Ez semmit nem vesz el az illetők demokratikus jószándékából, de a rezsim és az ellenzék közös célja volt, hogy az utca nehogy beleszóljon a dolgokba. 1989 őszén egyaránt tartottak a „mosdatlan tömegektől”.

„Kialkudott forradalom”, ez az ön kifejezése. Lehetett volna máshogy?

Nem, mert mindenki így szocializálódott: a rendszerváltó értelmiség, a régi apparátus, és általában a „homo kádáricus”. Az igazi nyertesek a továbbszolgálók voltak a közigazgatásból, meg a régi múmiák: a szakszervezetek vezetői, az állambiztonsággal együttműködő régi klérus, a tudományos akadémia. Ezek mind beépített bástyák voltak, amihez senki nem mert hozzányúlni. Az Antall-kormány is, valljuk be, társutasok gyülekezete volt, ne hívjuk őket forradalmároknak.

Amerikából könnyű ilyen radikálisnak lenni, nem mondták?

Nem csak akkor mondták. Angolul az ember röviden és keményen fogalmaz, itt viszont illik udvariasan körültáncolni, és 3000 szóval leírni egy 300 szavas mondanivalót. Ebből a világból nekem ‘56-ban tényleg mennem kellett, mert ott voltam az Egyetem téren davaj-gitárokkal, túl sokan láttak engem fegyverrel a kézben. Nekem nem volt senkim külföldön, vittem a fogkefét és a jó szándékomat. Az a segítség, amit Amerikában migránsként kaptam, életre szóló élmény. Soha nem diszkrimináltak, mindig érdem szerint haladhattam előre. Igaz, dolgoztam is éjjel-nappal, hajtottam ész nélkül, hogy a legjobb egyetemeken tudjak teljesíteni.

Hogy látszott onnan Magyarország?

Én 50 éve napi rendszerességgel olvasom a magyar sajtót, tudom, hol voltak az ebek elhantolva, kik voltak a véresszájú újságírók. Nem voltak illúzióim. De könyörgöm, néztem egyszer a tévében egy sajtóklubot, és volt hírszerzőket láttam ott újságíróként. Soroljam? Én mindig a fiatalokat próbáltam megszólítani, az idősebbek már nem fognak megváltozni.

Ezt a generációs mítoszt a Fidesz története cáfolta meg többek között.

Volt egy sokszínű kezdet a kilencvenes évek elején. Hogy ez hogyan züllött le, az egy szomorú történet, amin az embernek csak sírni volna kedve...

ITT OLVASHATÓ