Szerző: Határátkelő / Judit
2018.09.05.
„2017
Ötödik osztály, kötelező úszás, ahogyan a legtöbb magyar iskolában. A gyerekek nem szeretik, az előző évfolyamok sem igazán. Panaszkodnak a tanárnőre, aki szerintük durva és nem veszi őket emberszámba.
Egy idő után a szülők megpróbálnak összefogni, és az osztályfőnök segítségét kérik. Aztán a testnevelő segítségét. Eredmény nincs.
2018. szept. 3.
A lányom, a tavalyi rossz élmények miatt rettegni kezdett, amikor kiderült, hogy az új iskolájában is lesz hétfőnként úszásoktatás. A ma reggel nehezen indult. Már tegnap este elkezdődött a fejfájás. Reggel azzal ébredt.
Kérte, hogy kísérjem el suliba. Félúton zokogva dőlt egy kőfalnak „én még nem vagyok erre felkészülve…hogy újra úszásórára menjek”. Láttam, hogy nem hiszti, hanem félelem. Tudtam, hogy nem fordulhatunk meg, mert végre le kell győznünk.
Nehezen, de eljutottunk az iskolába. Először az osztályfőnökkel beszéltem, majd az úszásoktatóval. Mindketten nyugtatták a lányom. Kedvesen, türelmesen.
Azt kérte a tanárnő, hogy menjek el délben az uszodához. Majd megkér egy másik oktatót, hogy foglalkozzon az osztállyal, ő pedig majd velem együtt ül a padon a lányommal, hogy az biztonságban érezze magát.
Eljött a dél. Félelem, könnycseppek az átöltözésnél. Leültünk a padra. A gyerekek úsztak, játszottak a vízben. Közben a tanárnő a türelmével, kedvességével elérte, hogy a lányom a medencében kössön ki.
Aztán ketten együtt, kézenfogva ugráltak bele a vízbe a sekélyebb részen. Aztán a kicsit mélyebb részen. Siklás. Lábtempó, kartempó. Sok-sok mosoly. Mindenféle segédeszköz. Rengeteg dicséret és bátorítás.
A végén pedig kiúszott hozzám a medence széléhez a lányom. És már nem volt könnyes a szeme. Csak az enyém. Én pedig megköszöntem a tanárnőnek a türelmét és a kedvességét.
Norvégul.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.