Szerző: SZELESTEY
2018.09.24.
- Bannon az olyanokat akarja hatalomra juttatni Európában, mint Salvini, Le Pen és Orbán
- Az unión belül valószínűleg Magyarországon a legdrámaibb a sajtószabadság helyzete
FAZ
Jan-Werner Müller szerint ami a végén előáll Orbán, Erdogan és Kaczynski működéséből, annak semmi köze a demokráciához, jóllehet mind a hárman demokratikus eszközöket alkalmaznak. Ám a Princetoni Egyetem politológia professzora éppen az eredmény miatt félrevezetőnek tartja az ilyen rendszerek esetében az illiberális demokrácia kifejezést. Az a baja az elnevezéssel, hogy az bagatellizálja a dolgokat és nagy-nagy szolgálatokat tesz a tekintélyelvű politikusoknak. Felidézi, mekkora felháborodás kísérte Nyugaton, amikor a magyar kormányfő 4 éve Tusványoson nyilvánosan elköszönt a liberális elvektől.
Mit megállapítja, Magyarország ma nem liberális, mert hiányzik az egyéni és kollektív szabadságok védelme, de nem is demokratikus. A választási rendszert módszeresen a Fidesz javára módosították, nagy nyomás alatt áll a civil társadalom – akárcsak Törökországban. Ez esetben nem csupán a jogállam körül van gond, hanem a demokrácia számára alapvető politikai jogokat üresítenek ki. A szakértő emlékeztet arra, hogy az EBESZ szerint a legutóbbi választás (is – a szerk. megj.) szabad volt, hiszen senkit sem kényszerítettek arra, hogy Orbánra voksoljon, de semmiképpen sem tekinthető tisztességesnek. Viszont támadás éri a hatalmi ágak megosztását és a jogállamot, mellesleg ez a lengyeleknél még kirívóbb, mint a magyaroknál.
Végzetes, ha a bírálók harc nélkül átengedik a „demokrácia” szót olyan figuráknak, mint Orbán, Erdogan és Kaczynski, miközben azoknak egyáltalán nem fáj, ha illiberálisnak minősítik őket. Hiszen egyáltalán nem akarnak liberálisok lenni. Mi több, Orbán politikai kitüntetésként viseli az illiberális jelzőt. Annak segítségével úgy állítja be, hogy a liberalizmus a rendszerváltás győzteseinek ügye, egyenlő a vadkapitalizmussal. Ugyanakkor azt sulykolja, hogy az illiberális szolidaritást jelent a leszakadtakkal, a vesztesekkel.
Orbán és a hasonszőrűek mesterien értenek ahhoz, hogy a nyugati bírálókkal kialakult viszályt egyfajta kulturkampffá értelmezzék át. A magyar kormányfő, aki magát a kereszténydemokrácia hiteles fogalmának védelmezőjeként tünteti fel, egyfolytában azt állítja, hogy azért szidják a kormányát, mert az sikeresen váltja valóra a hagyományos konzervatív értékeket. Azt hangoztatja, hogy ragaszkodik a hagyományokhoz, ám ez nem tetszik a ballibsiknek. És hogy utóbbiak azok, akik ugyan toleránsnak mondják magukat, mégsem tűrhetik a más erkölcsi nézeteket. Csakhogy az EU ilyen kérdésekben egyáltalán nem kíván állást foglalni. Európában a politikai alapmodelleket illetően sokszínűséget tapasztalni. Viszont Brüsszel ragaszkodik a jogállamiság minimumához.
Orbán keresztény-nemzeti víziójának nem sok köze van a kereszténydemokrácia történelmi jelenségéhez. Sőt, amikor szembeállítja a nemzetet Brüsszellel, akkor igazából az európai egység kereszténydemokrata alapító atyáinak örökségét árulja el, hiszen az a nemzetállamok meghaladását tartalmazza. Viszont nem demokrácia az, ahol hiányzik az alapjogok rendszere, a független sajtó, valamint az ezek védelmére szolgáló hatékony igazságszolgáltatás, hiszen itt a kollektív akaratképzés infrastruktúrájáról van szó.
A populisták nem igazán a demokráciát testesítik meg. Csakis ők határozzák meg, ki is tartozik az „igazi néphez”. A hatalom sáncaiból Magyarországon, Lengyelországban és Törökországban igyekeznek szűkíteni a későbbi kormányok dolgát, amikor olyan intézményeket foglalnak el, mint a bíróságok. A magyar kormány igencsak vitatott etnikai és vallási tételeket vett bele az alaptörvénybe. Szóval, szó sincs arról, hogy a győzelem birtokában a populizmus korlátlanul érvényesíteni próbálná a népakaratot. Mindezek alapján Müller azt javasolja, hogy ezeket a rezsimeket nevezzék sérült demokráciáknak. Az ugyanis kifejezi, hogy az érintett kormányok maguk okozták a sérüléseket, de azt is, hogy a hatalomváltás talán még nem teljesen kilátástalan.
Libération
A közös szabályok szándékos megszegésével a legpopulistább vezetők az unión belüli bizalom alapját rendítik meg. A Brexit meglőtte az Európa-ellenesek legfőbb érvét, hiszen látnivaló, hogy az EU nem a Szovjetunió. Ha az lenne, akkor Brüsszel csapatokat küldött volna, hogy helyreállítsa a rendet Londonban. A szervezet önkéntes államközösség, amelyből bármikor ki lehet lépni. Az adott szón és az együttesen elfogadott normák szabad végrehajtásán alapszik. Ez adja az erejét, de ez egyben a gyenge pontja is. A demagógok ugyanis belülről kezdték el támadni, napról napra aláásva a hitelét.
A legutóbbi incidens, amely jól mutatja ezt, az olasz belügyi tárca vezetője és a luxemburgi Európaminiszter között robbant ki egy bécsi tanácskozáson. Salvini egyik munkatársa titokban felvette, majd közzétette, amint a zárt ajtók mögött lezajlott tanácskozáson Asselborn teljesen kiborult a migráció ügyében elfoglalt olasz állásponton. Egy francia diplomata szerint miként lehet így őszintén megvitatni a kérdéseket, ha a diskurzus utána megjelenik a médiában? Márpedig bizalom nélkül nincs kompromisszum sem.
De ami még ennél is súlyosabb: amit az állam- és kormányfők elhatároznak az Európai Tanácsban, az elvileg minden tagországra nézve kötelező. Csakhogy Magyarország a júniusi csúcs után azt közölte, hogy nem kívánja betartani a bevándorlás ügyében hozott döntést. Ez azonban a játékszabályok felrúgása – mondja egy EU-s diplomata. A kelet-európai illiberális demokráciák habozás nélkül visszautasítják azt is, hogy eleget tegyenek ez Európai Bíróság ítéleteinek, pl. a menedékkérők átvétele kapcsán. Vagyis az unió épülete nem a Brexit, hanem amiatt repedezik, hogy legfőbb szereplői elfordulnak tőle...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.