LEHETNE, DE NEM AKARJÁK MEGOLDANI - BESZÉLGETÉS UDVARHELYI TESSZÁVAL, A VÁROS MINDENKIÉ CSOPORT ALAPÍTÓJÁVAL

ÉLET ÉS IRODALOM / INTERJÚ
Szerző: NAGY N. PÉTER
2018.09.28.

Kulturális antropológia szakon végzett az ELTE-n, a City University of New Yorkon szerzett doktori diplomát számtalan tanulmány után publikált két könyvet, oktatott számos egyetemen, de saját meglátása szerint tanulni igazán 2009-ben kezdett, amikor negyedmagával megalapította A Város Mindenkié csoportot. Ebben mindmáig együtt dolgoznak hajléktalan emberek, illetve a lakhatási válság kárvallottjai és a szövetségeseik. Udvarhelyi Tessza 38 éves korára öt komoly szervezetet indított útjára és segített megőrizni. Mint ilyen nagyon sikeresnek, a hosszabb távú célokat tekintve viszont inkább sikertelennek tartja munkáját. Eggyel több ok arra, hogy semmit ne adjon fel, de hamarosan akár új dolgokba is kezdjen.


– Újabb lakásmenet indul szeptember 29-én az önök, A Város Mindenkié szervezésében. Előtte és utána Lakhatási Heteket rendeznek, mintha mi sem történt volna az évek során...

– Miért? Történt valami?

– Ötszázezren elmentek külföldre dolgozni. Az utóbbi öt évben sajnos további mintegy kétszázezer emberrel lettünk kevesebben biológiai okokból. Beindultak a lakásépítések. Nem enyhült a szociális nyomás a lakásszektoron? A menet ennek igazságosabbá tételéért indul.

– Nem enyhült a nyomás – az egyenlőtlen elosztás és a megfizethetetlen lakhatás ugyanolyan súlyos probléma, mint volt. Viszont újabb rétegek gondjai váltak láthatóvá. 2009-ben, amikor A Város Mindenkié megalakult, még elsősorban a hajléktalanság kérdésére koncentráltunk. Azóta már általában a lakhatási problémákkal foglalkozunk, és ezek egyáltalán nem lettek enyhébbek a kérdésben felsorolt változásokkal sem. Viszont elérték a középosztályt is, ahol a hajléktalan emberekhez képest jóval nagyobb az érdekérvényesítő képesség, és amelynek tagjai jobban elérik a nyilvánosságot. Így a feszültségek is érzékelhetőbbé váltak.

– Önt tartják az egyik legsikeresebb civil szervezőnek. Elsősorban a lakhatás témakörében már öt markáns és tartósan életképes szervezet létrejöttében játszott kezdeményező szerepet: ezek A Város Mindenkié, Utcáról Lakásba Egyesület, Utcajogász, Közélet Iskolája és az Önállóan Lakni – közösségben élni csoport a mozgássérültek segítésére… Ugyanakkor az idén eddig már jóval több mint ezer kilakoltatást kellett elszenvedniük embereknek, tavaly pedig több mint háromezret. De mintha nem váltana ez ki különösebb közéleti feszültséget. A szervezetek tehát sikeresek, a cél, amiért küzdenek viszont egyre távolabb került. Mi az ellentmondás feloldása?

– Ez valóban nagy ellentmondás. Az elmúlt tíz évben felépítettünk egy működő, erős aktivista- és jogvédő rendszert, másfelől, ha az eredményeket tekintjük, mintha szinte semmit nem léptünk volna előre. Ez aggasztó. Csak hát közben lecsapott ránk a NER. A Város Mindenkié 2009-ben alakult. Ha az addig Magyarországon szokásos, langyos demokrácia folytatódik, szervezeteink dinamikájával komoly eredményeket érhettünk volna el. Most viszont a rendelkezésünkre álló eszközök még a kármentésre is alig elegendőek. Iszonyatosan hosszú távra kell terveznünk ahhoz, hogy legyen elég motivációnk. Ebben a politikai rendszerben az általunk képviselt társadalmi rétegek és erkölcsi-politikai értékek alig érvényesülnek, de ha leállunk, akkor még az utána következő időszakban sem lesz esély a változásra. Ezt a reményt védjük, miközben a szervezeteink most is nagyon sok embernek segítenek nap mint nap. A Város Mindenkié általában az ügyintézésben vagy éppen a jogszerűtlen kilakoltatások leállításában, minimális célként ezek elhalasztásában nyújt támaszt. Amikor radikálisabban lépünk fel – például élőlánccal próbálunk megakadályozni egy kilakoltatást –, az valamennyire visszafogja az önkormányzatokat, mert számolniuk kell szervezett és nem csak néhány elesett ember tiltakozásából álló ellenállással is.

– Érvényes még az eredeti célkitűzés, hogy nagyobb részt volt vagy jelenlegi hajléktalanokból kell állnia a csapatnak?

– Érvényes, de szélesítettük az érintettek bázisát mindazokkal, akik megtapasztalták vagy éppen tapasztalják a lakhatási válságot. Például ma már ilyen helyzetben van az is, aki lakik ugyan valahol, de a bérbeadó nem hajlandó bejelenteni, amiből nagyon komoly hátrányai keletkeznek. Másfelől, ha végignézek a csoporton, azt látom, hogy lassan én maradtam az egyetlen klasszikus értelemben vett szövetséges. Eredetileg azokat neveztük így, akik stabil lakás-, illetve egzisztenciális körülmények között élnek, vagyis nem tapasztalják meg a saját bőrükön a lakhatási válságot. De ma már azoknak is egyre nehezebb kérdés a lakhatás, akik ugyanúgy diplomások, mint én. Arra a felvetésre, hogy „szervezetépítésben sikeresek vagyunk, mégsem érünk el sokat”, az volt egy pár évvel ezelőtt az egyik válaszunk, hogy megpróbáljuk szélesíteni a bázisunkat. Muszáj szélesebb osztályösszefogást megvalósítani.

– Cikkeiben, tanulmányaiban, nyilatkozataiban nem kirekesztettekről, hátrányos helyzetűekről, hanem elnyomottakról beszél, illetve a konfliktusszerkezeteket leírva az osztály fogalmat használja. Keményen „belepolitizálja” magukat a klasszikus és nagyon éles politikai ellentétek világába. Következik-e ebből valami a szervezet céljait illetően?

– A Város Mindenkié ideológiai világára leginkább Misetics Bálint volt hatással, aki lakáspolitikával foglalkozik, kisebb részben pedig én és még több más társadalomtudós és lakhatási szegénységben érintett tagunk. Bálinttal mindketten a kritikai társadalomelméleti szemléletre szocializálódtunk. Úgy gondoljuk, hogy egy tőkés rendszerben a társadalmi helyzetet legjobban az osztályegyenlőtlenségek írják le. Az elnyomásról való beszéd pedig a kritikai pedagógiából jön, melynek megalkotója Paulo Freire, aki szerint az elnyomás viszonyrendszere öli meg a társadalmat, és ez alól kell – többek között a pedagógia segítségével – felszabadítani az embereket...

ITT OLVASHATÓ