Szerző: JANISCH ATTILA
2018.09.30.
Hallottam a fanyalgó kritikák némelyikéről és hallottam fanyalgó, elutasító véleményeket is, nos, egyetlen elutasító véleménnyel sem értek egyet.
A Napszállta az utóbbi évek, évtized egyik legjelentősebb magyar filmje, amelyet a jövőbemutató progresszív víziója miatt fontosabb és szakmailag is erőteljesebb, határozottabb alkotásnak látok, mint a Saul fia (2015) volt.
Persze eleve ostobaságnak tartom a filmek bármiféle hasonlítgatását, akár egyetlen alkotói életművön belül is, és csak azért írtam a fenti megjegyzést, mert sok ilyen hasonlítgatást hallottam már korábban. Az egyik legjellemzőbb közülük: "Sajnálatos, hogy ebben a filmben is ugyanazt a formanyelvet használja a rendező, mint a Saulban, mert azért hatalmas különbség van aközt, hogy Auschwitzban követ-e a kamera leválaszthatatlanul egy fiát eltemetni akaró rabot vagy a tízes évek Budapestjén követ egy lányt, aki a testvérét keresi, de anélkül, hogy igazi célja, története lenne" – csakhogy a frappáns összevetésének egyetlen állítása sem igaz.
A Saulban a főszereplőt egy már kiteljesedett, objektíve is már komplexen és befejezetten létező világállapotban (és az abban mesterségesen teremtett, de ugyancsak komplex és befejezetten megváltoztathatatlan helyzetben – koncentrációs tábor) követi a kamera, míg a Napszállta egy, csak a későbbiekben komplexszé és kiteljesedetté alakuló helyzet, világállapot kibontakozásának kiismerhetetlenül félelmetes, beláthatatlan labirintusába veti a főszereplőt. 1913-ban, egy évvel az első világháború kitörése előtt járunk. A film hihetetlen – magyar filmen talán még soha nem látott – vizuális gazdagsággal mutatja be az adott kor Budapestjét. Valójában mégsem az 1910-es évek Budapestjét látjuk a vásznon, hanem egy – épp a mozgalmasságában és túltelítettségében – egyre áthatolhatatlanabbá és a kamera szándékosan szűkre szabott betekintési perspektívájából egyre átláthatatlanabbá váló városmasszát, amelyben semmi sem az, aminek látszik, amelyben csak kérdések vannak, de válaszok nincsenek, mert a kérdéseket is épp csak meg lehet fogalmazni, nemhogy a válaszokat is megtalálni rájuk. Ez az egyre áthatolhatatlanabb, egyre sűrűbb környezet-massza, morfolódik a kezdeti, majdnem realista városképből a mindent elnyelő, mindent leszívó, mindenre rátapadó és mindent körülvevő mocsárrá, amelyben a főszereplő is menthetetlenül (a világgal együtt) elmerül, miközben a célja még csak nem is az, hogy áthaladjon rajta, hanem "csak" az, hogy a saját múltját (identitását) megtalálja.
Mint minden erőteljes vízióval rendelkező, múltbéli korszakot bemutató jelentősebb film, a Napszállta is csak látszólag szól a vásznon megjelenő történelmi korról és annak kitalált vagy valós történéseiről, valójában a legaktuálisabb mai világállapotot jelenít meg. Ez az analógia vagy reflexió persze lehetne szájbarágós, erőltetett és/vagy primitíven nyilvánvaló és leegyszerűsítő. Lehetne ilyen is, csakhogy Nemes Jeles László filmje mindezeket a csapdákat bravúrosan elkerüli. Nem a film hangsúlyozza az analógiát, hanem a nézőben születnek meg az összefüggések és az asszociációk, amelyek éppen azért lesznek tágasak és összetettek, mert a film sem nyelvi eszközeiben, sem történeti dramaturgiájában nem hangsúlyozza ezeket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.