IF I DIE IN A COMBAT ZONE (TIMO'BRIEN) - CSAK BALLAG A KATONA...

A VIETNÁMI HÁBORÚ BLOG
Szerző: Monty H.
2018.09.06.

Tim O’Brien nevével hamar összetalálkozik az, aki a vietnami háborús visszaemlékezések között válogat és jómagam is idéztem tőle, például amikor az amerikai haderők személyi állományáról írtam. Egyike volt azon egyszerű katonáknak, akik hazatérésük után szinte azonnal kiírták magukból tapasztalataikat…

O’Brien 1968 nyarán, 21 évesen szembesült azzal a komor eshetőséggel, hogy hamarosan beszipkázzák a hadseregbe. Bár nem tartozott a harcos tüntetők közé, ő sem lelkesedett a háborúért, s mivel akkortájt már az amerikai közhangulat is a vietnami szerepvállalás ellen fordult, reménykedett, hogy nem is kell majd bevonulnia… Aztán ahogy rájött, hogy nem fogja ilyen könnyedén megúszni, elgondolkodott a dezertáláson, mely az alapkiképzés során is kísértette. Odáig elment, hogy megtervezte és előkészítette szökését Kanadába, onnan pedig Svédországba. Mégsem indult neki… Ahogy bevonulását, úgy vietnami behajózását sem kerülte el: egyszerűen félt megtenni, félt szembenézni a következményekkel, inkább beállt a sorba és leszolgálta az egyéves turnusát.

Visszaemlékezéseinek alapját azok a naplószerű jegyzetek képezték, melyeket még a vietnami őrjáratok pihenőidejében vetett papírra. Aztán hazaért, beiratkozott a Harvardra, majd a Washington Post gyakornokaként is dolgozott. Mindeközben jutott ideje arra, hogy ezeket az írományokat kötetté bővítse. Ez számára az élmények feldolgozását is szolgálta, de amúgy is ki akarta magát próbálni íróként és még szerencséje is volt, mert az oly sok veteránra jellemző poszttraumatikus stressz megkímélte: szerinte mindez annak volt köszönhető, hogy annyira boldog és olyan meglepett volt, hogy egy darabban hazajutott.

“Éveken át éreztem egyfajta önelégültséget, amiért sikerült könnyedén átállnom a háborúról a békére. Finom, akadálymentes váltás volt – nem kísértettek emlékképek vagy álmatlanság. A háború végül is véget ért. Tovább kellett lépni. Ezért büszke voltam arra, hogy olyan méltóságteljesen csusszantam át Vietnamból az egyetemre, Chu Laiból a Harvardra, egyik világból a másikba. A beszélgetések során nem sokat érintettem a háborút, részleteiben pláne nem, mégis, hazatérésem óta lényegében megállás nélkül erről beszéltem az írásaimon keresztül. A történetmesélés természetes, elkerülhetetlen folyamatnak tűnt, akárcsak az orrfújás. Részben megtisztulás, részben üzenetküldés volt. Mintha ezzel ragadtam volna meg az emberek grabancát és magyaráztam volna el, hogy mi is történt velem, hogyan engedhettem meg, hogy elráncigáljanak ebbe a hamis háborúba, az összes tévedésemet és azt a rengeteg szörnyűséget, amit láttam és tettem.
Nem tekintettem és most sem tekintem a munkámat terápiának. Mégis, mikor elolvastam Norman Bowker levelét, eszembe jutott, hogy az írás vezetett át engem az emlékek viharán, ami egyébként bénultságba vagy valami még rosszabba taszított volna. A történetmesélés révén tárgyiasítod az élményeidet. Leválasztod a tapasztalatot saját magadról."

ITT OLVASHATÓ