DÍSZEMBEREK

HUPPA
Szerző: FÁBIÁN ANDRÁS
2018.09.23.

Nem először kedvetlenít el az az emberi „minőség”, amely mindenek elé helyezi a megfelelés, az igazodás, a csordához tartozás szükségességét. Önző önmagukon kívül megvetnek ők bizony mindenkit és mindent, ami nem szolgálja az érdeküket és a személyes boldogulásukat. Eközben megfigyelhető egy meglehetősen gusztustalan és taszító jellemvonásuk. Az ügy, amit állítólag felvállaltak, s amelynek hátán belovagoltak az ismertségbe, hogy aztán annak „képviselőjeként” tündököljenek, semmivé foszlik, elillan. Ám mégsem tűnik el teljesen. Azt nem lehet, mert akkor ők maguk válnának feleslegessé. Az ügy állása úgy van jól, ahogy éppen van, ahogyan azt a gazda parancsolja. Vagyis az ő igazi funkciójuk és besorolásuk: kurzus-propagandista.

Ideje van most ezeknek a selejtes értékrendű embereknek. Neveket és példákat is tudok mondani. Fogok is. Még egyszer szögezzük le, hogy nem azokról van szó, akik vállalt politikusai a rendszernek. Egy Rogánnal, egy Kósával, egy Németh Szilárddal vagy egy Halász Jánossal nincs dolgom, velük nincs mit kezdeni. Ezek is típusos emberek, a maffia alapja, a diktatúra bázisa, a rendszer gerince, ha szabad ezt az ide nem illő kifejezést használni.

Jól emlékszünk a rendszerváltás utáni időkre, amikor előjöttek emberek, sőt berobbantak az életünkbe, és megvallották, hogy mennyi üldöztetésnek voltak ők kitéve a Kádár-rendszer alatt. Némelyik valóban jól meg lett üldözve. Volt, akit kritikus magatartása miatt kizártak a Pártból: Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Lengyel László, Király Zoltán. Volt, aki 1956-os magatartása miatt valóban üldöztetésnek volt kitéve: Göncz Árpád (béke poraira), Mécs Imre. Mások a pártállam ellenzékének aktív résztvevői voltak, mint például Demszky Gábor, Solt Ottilia, Iványi Gábor vagy Magyar Bálint. Sietek gyorsan leszögezni: az ő értékük az évek során semmiben sem változott. Kritikus és következetes magatartásukra, állásfoglalásaikra mind a mai napig bizton számíthatunk (ami nem azt jelenti, hogy néha nem vitatkozunk vele, hanem azt, hogy nem feküdtek be semmilyen kurzusnak). El is nyomják a hangjukat minden lehetséges módon és eszközzel.

A gerinctelen talpnyalók világa nem is 1989-ben, hanem lassanként, az utána következő tízegynéhány évben jött el, 2010-től pedig az állampárt preferált köreiben egyenesen kötelezővé vált. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem akartak volna profitálni korábban is a róluk szóló (Dózsa László 1942-), vagy saját maguk gyártotta legendákból. Ha már a tiszteletre méltó Mécs Imrét említettük, gyorsan említsük meg a Kádár-kori Népszabadság és a Népszava hajdani oszlopát, a Magyar Gárda alapítóját, Vitéz Bencsik Andrást, akit 14 éve – nem jogerősen – tíz hónap fogházban letöltendő szabadságvesztésre ítéltek a forradalmár rágalmazása miatt. A büntetést később felfüggesztették, majd pénzbüntetésre változtatták. Arról, hogy a 60 000 (hatvanezer) forintot befizette-e az államkincstárba, nincs információm. Azt viszont biztosan állíthatom, még a valós tények ismerete nélkül is, hogy később ő ezt a pénzt százezerszeresen kapta vissza. Mindegy. Bencsik az, aki büszkén elmondhatja magáról, hogy neki még a rendszerváltás után is üldöztetésben volt része. Nem sokáig kellett várnia teljes rehabilitációra sem. Rovott múltú létére, jól megérdemelt büntetése ellenére, 2016. március 12-én, a nemzeti ünnep alkalmából, a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést vehette át Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere meleg, baráti kezeiből. Az indoklás sem volt ám semmi: a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában végzett tevékenysége alapján ünnepelhettük őt – egy napon a nagy elődökkel, a magyar sajtószabadság élharcosaival, Petőfivel és Kossuthtal...

ITT OLVASHATÓ