Szerző: SZEKA
2018.09.05.
A magyar kormányfő korábban sem volt finnyás a politikai szövetségesek keresésekor, de most már szinte mindenkinek a tenyerébe csap, aki pénzt és paripát ígér neki a hanyatló Nyugat elleni küzdelméhez. A türk népekhez ugyan nem sok rokoni szál fűzi a magyarságot, de a történelem és a politikai szükségszerűség úgy hozta, hogy e közösséghez tartozó országokban autokrata vezetők sanyargatják a népüket. Bár ez az európai vezetőket sem zavarta különösebben, hiszen egyelőre kimeríthetetlenek azok a földgázkészletek, melyekre szükségük van, mégsem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy Türkmenisztán vagy Kirgizisztán finoman szólva sem nevezhetők a demokrácia bölcsőinek. Ami pedig Orbán Viktort illeti, ő már régen ugyanazokat az elveket vallja, mint az azeri elnök Ilham Alijev, vagy Tayyip Erdoğan, Törökország mindenható ura, így most azok között van, ahová igazán tartozik. Kérdés, hogy mi is a türkök családjában érezzük e otthon magunkat?
Ma már nem népszerű kormánykörökben azt a gyerekdalt énekelni, melyben gólya, gólya, gilice lábát a török gyerek vágta meg, a magyar gyerek meg gyógyítgatja. A törököket azóta kell szeretni a Fideszben, mióta Tayyip Erdoğan elnök lényegében a szultánéval megegyező hatalomra tett szert országában, folyamatos harcban áll az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal, ugyanakkor elkezdett közeledni régi nagy ellenfeléhez, Oroszországhoz. Orbán Viktor annyira csodálja a sajátos illiberalizmust építő török elnököt, hogy réveteg tekintettel mered rá minden egyes alkalommal, mikor megszoríthatja a nagyvezér kezét.
Orbán mindig vonzódott a keleti népek kultúrájához és politikai berendezkedéséhez. Az úgynevezett keleti nyitás politikája második kormányzati ciklusának nyitányaként már azt sejtette, hogy ő olyan vezetőkhöz szeret utazni, akik elismerően csapkodják a hátát, és nem kérik rajta számon a demokratikus intézményrendszer leépítését, a menekültekkel való inkorrekt bánásmódot, vagy a civilek megbélyegzését. Az elismerések begyűjtésére jók voltak az arab monarchiák, Kína, Vietnam kommunista vezetői, de az az azeriekkel is gyorsan megtalálta a közös hangot, főleg, miután a magyar kormány hazaengedte Ramil Safarovot, vagy, ahogy nálunk ismerik, a baltás gyilkost...
Ma már nem népszerű kormánykörökben azt a gyerekdalt énekelni, melyben gólya, gólya, gilice lábát a török gyerek vágta meg, a magyar gyerek meg gyógyítgatja. A törököket azóta kell szeretni a Fideszben, mióta Tayyip Erdoğan elnök lényegében a szultánéval megegyező hatalomra tett szert országában, folyamatos harcban áll az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal, ugyanakkor elkezdett közeledni régi nagy ellenfeléhez, Oroszországhoz. Orbán Viktor annyira csodálja a sajátos illiberalizmust építő török elnököt, hogy réveteg tekintettel mered rá minden egyes alkalommal, mikor megszoríthatja a nagyvezér kezét.
Orbán mindig vonzódott a keleti népek kultúrájához és politikai berendezkedéséhez. Az úgynevezett keleti nyitás politikája második kormányzati ciklusának nyitányaként már azt sejtette, hogy ő olyan vezetőkhöz szeret utazni, akik elismerően csapkodják a hátát, és nem kérik rajta számon a demokratikus intézményrendszer leépítését, a menekültekkel való inkorrekt bánásmódot, vagy a civilek megbélyegzését. Az elismerések begyűjtésére jók voltak az arab monarchiák, Kína, Vietnam kommunista vezetői, de az az azeriekkel is gyorsan megtalálta a közös hangot, főleg, miután a magyar kormány hazaengedte Ramil Safarovot, vagy, ahogy nálunk ismerik, a baltás gyilkost...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.