MÚLTBÉLI KULTÚRHARCAINK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: STANDEISKY ÉVA
2018.08.24.

Írásom az 1937 és 1942 közötti fél évtized magyarországi szellemi csatározásairól szól. Baljós, vészhozó időszak volt ez a néhány év. Csak utólag látszik így. A fasizmus térnyerése és a második világháború első szakasza a kortársak zömét nem elborzasztotta, hanem reménnyel töltötte el. A szociális ígérgetésekhez, a bővülő munkalehetőségekhez a tömegeket sikeresen elbódító nacionalista demagógia és zsidóellenesség társult. A hatalmon lévők bűnbaknak kiáltották ki a zsidókat, s évről évre szűkítették gazdasági és szellemi mozgásterüket. A vezetők a visszakapott területekért cserébe Hitler hol kényszerű, hol lelkes kiszolgálóivá váltak. A két évtized óta nem sok változást megélt politikai elit uralmát immár nem a baloldal fenyegette, hanem a szélsőjobb. Az 1939-es parlamenti választásokon a demokratikus ellenzék pártjai – mindenekelőtt a kisgazdák és a szociáldemokraták – törpepártokká zsugorodtak, megizmosodott viszont a sokszínű szélsőjobb: a nyilasok, a nemzetiszocialisták és más nevű csoportosulásaik, nem kis gondot okozva az állambiztonsági szerveknek. A sztálini politika következtében is tovább gyengülő magyarországi kommunisták a legális munkásmozgalomba beépülve készültek a kedvező időkre.

Az értelmiség jelentős hányada és a szellemi elitből is nem kevesen alkalmazkodtak a körülményekhez. Mások visszahúzódtak, begubóztak. Volt, aki a világ biztonságosnak látott országába emigrált. A sajtó és a könyvkiadás szabadsága a korábbi időszakokhoz képest lényegében nem változott, a jobboldali, szélsőjobb vélemények azonban egyre több megjelenési lehetőséghez jutottak, miközben a liberális és szocialista szellemiségű orgánumok száma csökkent, olvasótáboruk fogyatkozott. A politikai, társadalmi változásokkal szemben kritikus írók, művészek legkiválóbbjai nem számíthattak közösségi támogatásra. Szorongva figyelték a fejleményeket. A szellemi élet szürkülése összefüggött a veszteségekkel is: meghalt Kosztolányi, József Attila, Babits, Móricz. Az irodalomhoz értők világában a megmaradtak közül Márai Sándor mellett talán Kassák Lajos volt a legelismertebb. Kassáknak a harmincas évek végére már több mint harminc kötete jelent meg. A kiadók, folyóiratok – köztük a Nyugat – keresett írója volt. A legrangosabb napi- és hetilapok – a Pesti Napló, a Magyar Nemzet és még sok másik – rendszeresen közölték írásait. A sajtónyilvánosság végletes beszűkülése az ő lehetőségeit is korlátozta. Kassák műveit elsősorban azok olvasták, akik nyitottak voltak a napi politikától, hatalmi ideológiától mentes magasirodalomra. Állami kitüntetést nem kapott. A kormány által szervezett 1942- es lillafüredi írótalálkozóra nem hívták meg. A népiek – Illyést, Veres Pétert is közéjük értve –, valamint Márai is a meghívottak között volt.

Kassák vizsgált fél évtizedünkben már régen túl volt azon a lázas, forradalmi időszakán, amikor összekapcsolhatónak vélte a művészetet a politikai cselekvéssel, majd kudarcai nyomán arról is letett, hogy az általa nevelt fiatalok lehetnek majd egy emberséges, közösségi társadalom kovászai. Saját nevében, magányos alkotóként nyilvánított véleményt, és védekezett a bal és jobboldalról jövő politikai-ideológiai támadások ellen.

Mit tehet az író?

Lelkiismeretétől vezetve véleményt mond a neki nem tetsző jelenségekről. Vitatkozik. Nem legyőzni, hanem meggyőzni akar, s fontolóra veszi az őt bírálók érveit...

ITT OLVASHATÓ