"MÉG A HALOTTAKNAK SEM KEGYELMEZNEK"

NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: CZENE GÁBOR
2018.08.11.

A demokrácia kemény diónak bizonyult a magyar társadalom számára – mondja Csepeli György szociálpszichológus, aki szerint se biztonság, se szabadság nincs.

Nyár van, egy balatoni nyaraló árnyas teraszán ülünk – és politikáról beszélgetünk. Normálisak vagyunk? 

Szerintem ez a posztmodern kor arról szól, hogy azok a kategóriák, amelyek korábban működtek – mi normális, mi nem normális –, teljesen felfordultak. Ilyen szempontból azt kell mondjam, nincs olyan mozzanat a mai világban, ami hagyományos értelemben véve normálisnak nevezhető. Ebbe bőven belefér a mostani interjú itt a teraszon, nyáron, Zamárdiban. Ne érezze rosszul magát, felmentem minden bűntudat alól. 

Hogyan jellemezné azt a társadalom-lélektani állapotot, ami ahhoz vezetett, hogy a Fidesz harmadszor is kétharmados győzelmet aratott a választáson? 

Ráadásul az arányok növekvőek, az ellenállás erői pedig csökkennek. Ennek következtében nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük, négy év múlva hasonló lesz a helyzet. A dolog valóban értelmezésre szorul. Merthogy volt egy hosszú periódus, amikor úgy gondoltuk – magamat is beleértve –, hogy megszakad a magyar politika történetének autoriter hagyománya, ami egy-egy vezető személyéhez rendeli hozzá a rendszer összes elemét, legyen az a személy császár, király, kormányzó vagy pártfőtitkár. Az 1989-90-es fordulat plurális, demokratikus országot ígért, és 2010-ig, ha döcögve is, lényegében ilyen irányba haladtunk. 

Mi történt 2010-ben? Mármint azon túl, hogy a Fidesz megszerezte az első kétharmadát. 

Kiderült, hogy a demokráciának nincsenek meg a társadalmi alapjai. A demokrácia nagyon értelmes és jó elgondolás, de csak abban az esetben, ha nagy számban vannak demokraták, akik képesek autonóm módon ítéletet alkotni, kiértékelni az információkat és a mindennapi élet által visszaigazolt rendszert létrehozni a kultúrában, a gazdaságban, a politikában, a civil társadalomban egyaránt. Úgy tűnik, hogy ez a nagyon bonyolult feladat kemény diónak bizonyult a magyar társadalom számára. 

A választó lenne a hibás? Nem arról van szó, hogy hibás vagy nem hibás, hanem arról, hogy senki nem tudja a saját árnyékát átlépni. Azok a tradíciók, amelyekre utaltam az autoriter politikai kultúra kapcsán, túl erősek voltak. Ezért nem jött létre az autonóm politikai akarat képzésére alkalmas társadalmi környezet. A magyar politikai fejlődés a közép-kelet-európai országokhoz képest is alulteljesített. Szlovákia megszabadult a Mečiar-féle elnyomó rendszertől, Lengyelországban most visszaesés van ugyan, de ott láthatóan nem lesz olyan egyszerű valóra váltani mindazt, amit nálunk sikerült. Románia, úgy néz ki, megúszta a tartós autoriter berendezkedést – nem sorolom tovább. Ahhoz foghatót, ami Magyarországon létrejött, csak tőlünk keletre találni, például Oroszországban és volt szovjet tagköztársaságokban. A rendszerváltás ígérete a nyugathoz való csatlakozás volt. A térség más országai elindultak a nyugat-európaivá válás útján, a magyarok, sajnos, lecsúsztak erről az útról, és egyre inkább kelet felé mennek. 

Pedig mindannyian ugyanahhoz a „szovjet blokkhoz” tartoztunk. 

Készítettünk 2010-ben egy kutatást, az értékrendszereket vizsgáltuk. Már akkor feltűnt, hogy a magyar választó mennyire kilóg a közép-kelet-európai mezőnyből, a nyugat-európairól nem is beszélve. Az egyén autonómiája a magyarok szemében nem számított értéknek, szemben a biztonságkereséssel, amely viszont magas értéket kapott. Nem volt értéke a tudatosságnak sem, a hagyományoknak ellenben nagyon erős vonzását tapasztaltuk. Semmi olyat nem találtunk az értékekben, ami alkalmas lenne arra, hogy a polgárokat emancipálja, egyenlővé tegye az állammal szemben. Minden valószínűség szerint a tendenciák azóta csak erősödtek. 

Van rá magyarázata? 

Feltételezem, hogy túlságosan nagy volt a rendszerváltás sokkja, túlságosan erős volt a biztonság megrendülése. Az a sokk, amit a biztonság elvesztése jelentett, beindított egy folyamatot, amit Erich Fromm filozófus annak idején úgy fogalmazott meg, hogy „menekülés a szabadságtól”. Magyarországon bekövetkezett egy olyan helyzet, hogy se biztonság, se szabadság nincs. Helyette van valamilyen lélektani maszlag – tulajdonképpen ez a legérdekesebb az egészben –, ami megadja az illúzióját mind a kettőnek. A szabadság illúzióját kelti az a régi, de ma is működőképes szöveg, hogy „mi vagyunk Európa védőbástyája az idegen hódítással szemben”. A biztonság azáltal jött létre, ha csak illuzórikusan is, hogy az Európai Unió tagjaként eszméletlenül sok pénz áramlott be az országba, amivel stabilizálták a gazdaságot: egy réteg számára tisztes jólétet teremtettek, de a közmunka révén a legalsóbb rétegeknek is megadták a relatív biztonságot...

ITT OLVASHATÓ