Szerző: MIKLÓSI GÁBOR
2018.08.27.
A londoni Royal Albert Hall ajtóin több mint 5500 ember zúdul kifelé, a legtöbben mosolyogva, dúdolgatva, és amikor megkérdem néhánytól a nyilvánvalót, hogy bejött-e nekik a koncert, ugyanúgy a szavakat keresgélve hitetlenkednek, mint a fent idézett fiatalember, hogy ez most komoly-e, hiszen ez volt eddig a nyár legszórakoztatóbb koncertje.
Augusztus második felében a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) két koncerttel turnézza körbe Európát. Az egyiken Enescut, Bartókot és Mahlert játszanak, ez Londonban, a BBC a széles nagyközönséget célzó nyári promenádkoncert-fesztiválja keretében szerda este volt műsoron. Másnap következett szintén a Proms-on az, amit hallottam, és amitől még most is libabőrös vagyok.
Amikor a világ egyik leghíresebb, színültig telt koncerttermében a bő 5000 ülő néző mellett még vagy 500 állóhelyes hallgatja pisszenés nélkül, ahogy két magyar cigányprímás, apa (Lendvai Csócsi József) és fia (Lendvay József) Brahms egyik magyar táncának a témáját játssza uniszónóban és mégis egész másképp, miközben két zenekari bőgős halkan húzza alájuk a basszuskíséretet, azt nagyon nehéz szavakban visszaadni.
HÁT MÉG AMIKOR PÁR PILLANATTAL KÉSŐBB A TELJES ZENEKAR IS RÁKEZDI UGYANAZT, IMMÁR ÚGY, AHOGY BRAHMS MEGÍRTA.
Ez csak az este egyik különleges pillanata volt. Ugyanilyen hátborzongató volt, amikor Liszt 1. magyar rapszódiájának sorai végén a zenekar elhallgatott, a harmadik vendégművész, Lisztes Jenő pedig virtuóz kadenciákat – átvezetéseket – improvizált a cimbalmon. Vagy amikor Sarasate cigánymelódiáiban épp a hegedűszólót játszotta Lendvay József, a Fesztiválzenekar hegedűsei pedig, hogy a hang jobban betöltse a hatalmas, kupolás termet, egészen halkan ugyanazt húzták a háttérben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.