KIMOSOTT TRIKÓK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: KOVÁCS ZOLTÁN
2018.08.17.

Négy önkormányzati választást rendeztek a közeli hetekben, három településen a kormányerő győzött, viszont Balmazújvárosban a fideszes jelölttel szemben nyert az, akit gyakorlatilag minden ellenzéki párt támogatott. Nehéz lenne mérleget vonni, az pedig egyenesen félrevezető volna, ha a négy választási eredményt valamiképp kivetítenénk az országos politikára, de az nagy biztonsággal elmondható, hogy jelentős a mostani kormányoldal győzelme. Szerencsen nem is volt ellenzéki jelölt, Felcsúton a Kétfarkú Kutya Párt akcionista kampánya nem tudott jelentős erőt megnyerni magának, Pásztón leváltották az eddigi kormánykritikus polgármestert, kétségtelen viszont, hogy Balmazújvárosban látványosan győzött a függetlenként, de ellenzéki támogatással induló Hegedűs Péter. Eltekintenék annak a közhelygyanús igazságnak a fölemlegetésétől, hogy az önkormányzati választás egészen más, mint a parlamenti választás, de tény, hogy egy településen sokat számít a személyes ismertség. Ezt bizonyította Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi győzelme, más oldalról a nem sokkal később sorra kerülő országgyűlési választások azt igazolták, hogy ez az összefogás országos szinten nem működik. Vagy olyan sok erő összefogása kell, amilyen szintű összefogás nincs is.

Az egyértelműen és biztosan megállapítható, hogy az ellenzék gyengesége, rossz választási szereplésének oka nem egyszerűen a választójogi törvényben keresendő, meg a kormányerő anyagi túlerejében, vagy az olykor a köztörvényesség határát súroló választási célú közpénzfelhasználás módszereiben; ennek az egyenlőtlenségnek bizonyos szempontból mélyebb gyökerei és csak hosszú távon leküzdhető elemei is vannak. Az egyik nevezetesen az, hogy az ellenzéknek mára elfogyott az apparátusa, nincs második vonala, és mintha ezzel a pártok vezetői nem is foglalkoznának. Van természetesen olyan párt, amelyiknek soha nem is volt igazi apparátusa: a kétezres évek környékén alakult pártok örültek, ha egyáltalán bekerültek a parlamentbe, és túlélték az első ciklust. Építkezésre sem idejük, sem anyagi erőforrásaik nem voltak, lekötötte őket a napi küzdelem. Az LMP-re ez pontosan úgy igaz, mint a Jobbikra.

Az MSZP-vel és a közben fölszívódott SZDSZ-szel más volt a helyzet: kormányra kerültek, lett volna pénz, lett volna lehetőség – nem közpénzről beszélek, hanem az akkor még létező támogatói kör ilyen jellegű hozzájárulásáról –, a párt apparátusának szakmai megerősítéséről, a csúcsvezetőség első-második vonala után következő harmadik-negyedik vonal kiépítéséről, de ez elmaradt. Horn Gyula alighanem úgy gondolta, erre nincs szükség, pedig akkor még lett volna lehetősége arra, hogy a fiatalokat külföldre küldje nyelvet, politikai kultúrát tanulni, de ez nem történt meg. Vélhetően nem szerette volna, ha a fejére nőnek, és egyszer majd előlépnek, hogy akkor ők következnek. Ezt Horn megspórolta magának, más kérdés, hogy élete úgy alakult, ilyenre nem kerülhetett volna sor. Mindeközben a Fidesz ellenzékből építkezett, és mai ellenzéki politikusok most azt vetik Orbán szemére, hogy föltöltötte pártját ellenszenves fidesznyikekkel. De praktikusan Orbánnak van igaza, mert apparátusában ma már sokkal nagyobb variációs lehetősége van, mint bármelyik pártnak...

ITT OLVASHATÓ