...KICSI VÁROS, NÉPED ELHAGYOTT...

BLOGGER BOB
Szerző: BLOGGER BOB
2018.08.28.

...A megkérdezettek közel hét családtagja, illetve közeli ismerőse vándorolt ki ugyanis külföldre. Ez egy nagyon durva adat. Végigpörgettem az agyamban a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Nálam jóval több jött ki. A legfájdalmasabbak azok az esetek, amikor egy válást követően költözik az egyik szülő – persze a másik szülő jóváhagyásával – tartósan külföldre, mert itthon nem látnak lehetőséget a boldogulásra.

A megkérdezettek 15 %-a tervezi, hogy a jövőben külföldön vállal munkát. Ez a lakosságra vetítve 1,2 millió ember. A családtagokkal együtt azonban 1,5 millió. Miközben az állami kiadások minden erőfeszítés ellenére alig csökkennek, amennyiben ezek a „tervek” valósággá válnak, az a fenti 1,2 millió emberen keresztül jelentősen érinteni fogja az adóbevételeket, valamint az egészségügyi és nyugdíjrendszer bevételeit.

Még ennél is elkeserítőbb, hogy a 30 év alatti munkavállalók 41 % tervezi, hogy külföldön vállal munkát (ez önmagában 580 ezer munkavállalót jelent). Még a 30 és 44 éves kor közöttieknek is 20 % menne dolgozni a határokon túlra. A kormány szerint persze puszta kalandvágyból. Amennyiben ez valóban bekövetkezik – s jöhetnek nekem azzal, hogy sokan úgyis visszajönnek, s nyilván akadnak is majd ilyenek – ugyan miből fogja ez az ország fenntartani a nagy ellátó rendszereit?

Ezúttal megengedem magamnak, hogy a közvéleménykutatásból csupán ezt a néhány adatot hozom szóba. Az elvágyódás hátterében meghúzódó politikai motivációkat firtató kérdésekre inkább ki sem térek. Ezt azért teszem, hogy próbáljuk politikai szimpátiák és averziók nélkül átgondolni a következményeket. Annyit jegyzek meg csupán, hogy a legtöbben továbbra is a magasabb bérek reményében hagynák el az országot, de egyre többen emlegetnek a politikában gyökerező okokat is.

A legtöbb párt majd’ belerokkan az erőlködésbe, hogy nagyobbnak, erősebbnek mutassa magát, mint amekkora. Amikor meg hatalomra jut, az országgal teszi ugyanezt. Mintha nem volnánk képesek elfogadni önmagunkat olyannak, amilyenek valóban vagyunk. Hány miniszterelnökünk ringatta magát abban a hitben, hogy ő 15 millió magyar miniszterelnöke. Innen súgom meg nekik: jó, ha 2,5 millióé. Mint amikor egy kisgyerek állandóan ágaskodik, mert magasabbnak akar tetszeni a másiknál.

Közben megfeledkezünk arról, hogy élhetővé, vonzóvá tegyük ezt az országot. Olyanná, amelyben érdemes itthon maradni. Bécsre, az egyre veszélyesebbnek és koszosabbnak hazudott szomszéd várra mutogatunk, miközben a világ legjobb városának minősítik. Mi pedig mintha szándékosan gerjesztenénk utálatot a határokon belül a különböző vallási, etnikai, társadalmi csoportok között. Jobb és baloldali művészek lassan éppen úgy nem beszélnek egymással, mint a jobb és baloldali politikusok. Politikát csinálunk a sportból, a kultúrából, egyáltalán mindenből. Értéknek hazudott ostoba, de leginkább idejét múlt ideológiákat csempészünk a gyerekeink oktatásba. A külföld pedig vagy röhög rajtunk, vagy úgy néz ránk, ahogy Magyarország néz a határkerítésen keresztül a segítségre szoruló tömegekre.

Könyörgöm, hát miért nem lehet itt egy felszabadult, nyitott, jókedvű és sokszínű társadalmat kialakítani? Tényleg 10 millió, nagybajuszú búsuló juhász váltaná meg a világunkat? Hát tényleg nem tanultunk semmit a saját történelmünkből és kultúránkból ezen a magyar ugaron? Batsányival együtt dobjuk ki Adyt is? Petőfivel pedig Lisztet? Ha elhisszük, hogy mindenki a magyart üti, előbb, vagy utóbb érezni is fogjuk a csapásokat. Miért ülünk fel ezeknek a sületlenségeknek? Hogy szerethetnének bennünket, ha mi sem szeretjük magunkat? Hogy akarhat felemelkedni egy ország, amelyet elhagynak a polgárai? Az lesz-e a sorsunk, mint a Keats amforájára festett településnek? „Oh, kicsi város, néped elhagyott / S közülük hírt regélni nem megyen / Csöndbe vissza soha senki már…”

ITT OLVASHATÓ