Szerző: Határátkelő / Alma
2018.08.17.
„Mikor tavalyi európai körutunkat sebtében megterveztem Nizza, mint az álmok városa tűnt fel előttem. Sétálni fogunk az Angolok sétányán, eszünk egy virágkehely alakú fagyit a főtéren, valamelyik múzeumba is elmegyünk – ehelyett összeszorul a gyomrom, ha csak rágondolok kirándulásunk első napjára.
Az első 24 óra annyi csalódással és traumával járt, hogy még rágondolni is rettegek legottan…
De hát miért pont Nizza?
Mert ott meg nem jártunk.
Mert rengeteg kirándulásnak lehet a kiindulópontja bármely égtáj felé indulnánk is, és a legfőbb ok, hogy kedvezményes repülőjegyünkkel csak akkor szállhatunk be, ha van szabad hely. Mivel a párizsi járatok eléggé telve voltak, Nice – ahogy a franciák hívják – kevésbé volt rizikós e szempontból.
És igen – amikor a katari légitársaság járatán ülve megpillantottam az Azúr Partot, megdobbant a szívem és egy kicsit könnyeztem is. Francia és irodalmi tanulmányaim során annyi csodálatos dolgot hallottam e környékről és annyi szépséget, varázst képzeltem bele, hogy biztosan csalódott lettem volna valamilyen szinten, ha nem is lettünk volna szemtanúi bizonyos dolgoknak.
Épp hogy kiléptünk a repülőtér ajtaján egy buszpályaudvarra, azonnal visszazavartak mindenkit. Bombariadó, gazdátlan csomag, vissza mindenki. Hát ilyen nincs – füstölögtem magamban. Éppen hogy megérkeztünk… Szerencsére csak az ijedtség volt nagy. Kocsibérlés és irány a szálloda a külvárosban.
Az első nap nehézségei
Mikor megpihentünk, este elindultunk kocsival felfedezni Nizzát. De nem tudtunk sétálni az Angolok sétányán, sem a főtéren nem fagyizhattunk, mert egyszerűen a belvárosban sehol egy parkoló.
Egyre frusztráltabban és éhesebben keringtünk a városban, míg végül néhány török étteremtől kb. száz méterre, a Gambetta negyedben találtunk egy parkolót. Ahogy kiszálltunk, egy fiatal férfi sietett el mellettünk egy kicsit idősebb nő meg rohant utána könyörögve: Várj, várj…
Aztán a török éttermekhez közeledve egyszer csak azt vettem észre, hogy vércseppekbe lépek. A vércseppek egyre kövérebbek lettek és egy bizonyos ponton vértócsává alakultak. Az utca sarkán ült a fiatal férfi, a csuklója felvágva – a nő ölelgette.
Nagyon szörnyen éreztem magam - hogy nem tudok segíteni; hogy nem tanultam meg, miként kell nyomókötést csinálni; hogy nincs nálam egy elsősegélycsomag; hogy ilyen tragédia mellett mégis ennem kellett, mert már az ájulás környékezett.
Mire befejeztük a vacsorát, a fiút is sikerült a mentősöknek annyira stabilizálni, hogy elszállítsák. Többet nem tudunk az esetről. Az újságok nem írtak róla, hiába kerestem a hírt másnap...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.