HOL A HATÁR?

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SCHÜTTLER TAMÁS
2018.08.03.

2018. július 15., tíz perccel dél előtt alig negyedórányi szerbiai, kelebiai határvizsgálat után kiléptették buszunkat, amelyen ötvenhat magyar állampolgár hazafelé tartott egyhétnyi albániai nyaralása után. Előző nap viszonylag könnyedén vettük a busz- és kamionsofőrök által egyébként rettegett albán–montenegrói, majd a következő, Montenegró és Szerbia közötti határállomásokat. Kedves, mosolygós határőrlányok és -fiuk, gyors, a buszon elvégzett útiokmány-ellenőrzés mindenütt, pedig ezeken a határokon is jócskán volt ki- és belépő jármű. A szerbiai gyors kiléptetés után utastársaink fellélegeztek, a focirajongók örültek, négy–fél ötre Pesten lehetünk, s szurkolhatunk a francia–horvát döntőn, ki ennek, ki annak a csapatnak. A vidékre utazók boldogok voltak, mert simán elérhetik a Hódmezővásárhelyre, Tolnára, Pécsre tartó buszaikat, vonataikat.

Amint a buszunk elhagyta Kelebiát, araszolni kezdtünk, majd megálltunk, előttünk tizennyolc busz és legalább száz–százötven személyautó állt. A tompai határátlépő még tisztes távolban látszott, ha jogilag nem is korrekt a megjelölés, de a senki földjén jártunk, pontosabban álltunk. Ablakomon még épp a Република Србија feliratú táblára láttam. Viszonylag nyugodtan ültünk az álló buszban, mindannyian pihentek voltunk, hisz az egykor mélyszegénynek hitt Albániában, a durrësi Adria-parton, jó szállodában töltöttünk egy hetet, aki akarta, bejárhatta közben a szebbnél szebb albán tájakat, városokat. A közel ezer kilométernyi visszaút nagy része is fantasztikus hegyek között kanyargott. Bent a buszban még működött a légkondi, a sofőrnél még volt pár üveg hűtött víz, sör.

Egyórányi senki földjén állás után a gyengébb idegzetű, mozgékonyabb utasok a kinti 30 fok ellenére leszálltak, egyeseknek más biológiai szükségleteik kezdtek támadni, de a rend még úgy, ahogy fennmaradt. Az előttünk lévő és a mögöttünk egyre jobban feltorlódó buszok, autók utasai is hozzánk hasonlóan türelmetlenné kezdtek válni. Lassan elkezdődött a környező bokrok alkalmi illemhellyé változása. S egyre szemetesebbé vált az út melletti zöld terület. Egy újabb óra után már sokan álldogáltak járműveik mellett. Viszonylag érzékeny mobilomon befogtam magyar szolgáltatómat, s vele együtt a mobilnetet, ahonnan megtudtam, hogy Röszkén és Tompán több órát kell várni a ki- és belépésre. Írtam lányomnak, hogy mi a helyzet itt a határon, illetve a senki földjén, mert, hogy félóránként pár métert tudtunk araszolni szeretett hazánk határa felé. A buszt kísérő idegenvezetőnk s mások is előrementek információért, s egy tisztességes illemhely kereséséért. Hozzávetőlegesen százméternyire az előőrsök találtak egy Toalett feliratú házikót, amely előtt kígyózó sor állt, hisz az ép emberi vese kiválaszt, a hólyagok tárkapacitása véges. Magyar határőrizeti közeget, netán vámost azonban az előőrsök sem találtak. Illetve a tompai határállomás felderengő pilonjai alatt pár száz méternyi gyaloglás után felfedeztem három karba tett kézzel, éberen figyelő kék pólós rendőrt (határrendészeti közeget), s megláttam végre élőben a határkerítést.

A Toalett feliratú helyiség állapotait nem részletezem, pusztán tényként írom le, hogy a bokáig érő, nemcsak vízből álló folyadék miatt, a botor, hosszú nadrágban szükségre menő hölgyek és urak térdig felhajtott nadrágszárral jelentek meg a helység kijáratánál, s hogy mi történt a szandálban járókkal, azt olvasó képzeletére bízom.

Várakozásunk harmadik órájának végén, tehát 15 óra körül, eszembe ötlött kedvenc esszéistám, a mártírhalált halt Bálint György egy egyébként sokat idézett sora: „Nem tehetek egyebet, mint hogy írok róla”, ezért telefonommal készítettem néhány fotót az órák óta várakozó kocsik és buszok soráról. S amint az ma szokás, feltettem a képeket a Face­book-oldalamra. Valamint röviden, de tárgyilagosan leírtam a határhelyzetet. Igaz, véleményt is nyilvánítottam, helytelenítettem, hogy órák óta semmi nem történik, hogy a magyar határrendészet képtelen kezelni egy korántsem váratlan problémát. A rövid kommentben kétségtelenül szóltam a távolban éktelenkedő határkerítésről, továbbá arról, hogy az országimiázs szempontjából milyen romboló az, ami ezen a határszakaszon tapasztalható, az illemhelyek állapotától a határőrök és vámosok tehetetlenségéig.

Lassan a várakozás negyedik órájába léptünk, a járműsor információhiányban szenvedő utasai egyre dühösebbek, indulatosabbak lettek, egyre többen emlegették a helyzet kapcsán a belügyminiszter és a miniszterelnök nevét, s ezek az indulatok politikai töltetet kaptak. „Stadionra van pénz, de a határ így néz ki”, „Orbán várbeli dolgozószobájának költségei és a WC-k állapota”. Nem szükséges idéznem, az olvasó könnyen el tudja képzelni, miként válik egy nem működő közigazgatási folyamat dühödt politikai diskurzussá. Hallgatva a „nép” hangját, kénytelen voltam eltűnődni azon, hogy ki is szavazott akkor a NER újabb négy évére, Orbánra, ha egy a miniszterelnöktől meglehetősen távoli probléma kapcsán a sokaság politikai anyázásba kezd. Közben a buszok, eladdig sofőrök által szigorúan lezárt WC-inek ajtói megnyíltak, s húsz dolgát végző utas után tartályaikból elkezdett felbugyogni az, amit biológiai szükségleteink azokba juttattak. (Hosszú évek után végre megértettem, miért csak végszükség esetén engedik meg e csillogó-villogó buszok mellékhelyiségeinek használatát. Íme, a legkritikusabb helyzetekben is tanul az ember!)...

ITT OLVASHATÓ