GYARMATI ANDREA: SZEPESI GYURI BÁCSI, MONDD MEG APUNAK, HOGY JÓL VAGYOK

24.HU / POSZT ITT
Szerző: GYARMATI ANDREA
2018.08.04.

Én vigasztaltalak az olimpiai ezüstöm után téged.

Igaz, személyesen elég régen találkoztunk, de mivel Anyuval hetente beszéltetek, tudtam, nem vagy a legjobb állapotban.

Kilencvenhat év nem kevés mindaddig, míg nem valaki olyat veszítünk el, aki közel állt a szívünkhöz, aki mindig is része volt az életünknek. Olyan szerencsés vagyok, hogy ezt elmondhatom magamról.

A szüleim barátja voltál, sikereik, eredményeik lelkes tudósítója, és a barátjuk is, külön-külön meg családilag is. Tudtál rólam a születésem pillanatától, nyilván ez is oka annak a megkülönböztetett szeretetnek, amit mindig is éreztem tőled.

Nyitom a gépem, és látom a hírt, hogy elmentél. Hihetetlen, de a halál mindig az.

Olvasom a kommenteket, a méltatásokat és szomorú vagyok, miközben már rakom össze mindazt, amire vissza tudok emlékezni, mindazt, ami megmarad.

És leveszem a könyvedet a polcról, beleolvasgatok, mert jólesik így idevarázsolni mindent, amire kell és lehet emlékezni veled kapcsolatban. Megemlíteni sok dolgot, amiben egyedülálló voltál.

Hívom Anyut, már hallotta a hírt, sírdogál.Megint elment egy barát, megint valaki az ő generációjából. Hiába kilencven feletti ő maga is, az életkor ilyenkor csupán egy szám, nem kisebbíti a fájdalmat.

– Mindenki itt hagy – mondja szegénykém.

Sután azzal próbálom vigasztalni, elviccelve a lényeget, hogy Anyu, „én még itt vagyok”.

– Még beszéltem vele a múlt héten – mondja -, és nem is panaszkodott, hogy rosszul lenne.

– Nem volt egy panaszkodós fajta – mondom, mert okosabb nem jut eszembe.

Szóval, Gyuri bácsi, engedd meg, hogy felidézzek néhány közös emléket. Én így szeretnék búcsút venni Tőled, és ha mindezt leírtam, egy kérésem is lesz majd.

Ismert arc, jellegzetes, kicsit rekedtes hang, mérhetetlen lelkesedés, futball- és sportimádat.És ami még fontosabb, imádtál minket, sportolókat is.

Talán a mi családunkat még az átlagnál is jobban, és erre számos bizonyítékot találok a könyvedben.

Már a mottója is szívet melengető, és összecseng valamivel, amit nagyon régen mondtál nekem.

Könyved, melynek címe Búcsú a mikrofontól, amolyan összefoglalás, visszaemlékezés arra a több mint ötven évre, amit a mikrofon mögött töltöttél. „Bármit tegyünk, tegyük szenvedéllyel, vagy sehogy”, így indul a könyv, és ilyen volt a Te mindenkori hozzáállásod is.

Még úsztam, de már tervezgettem a jövőt. Tudtam, a fiad, János, orvosira jár, sőt, azt is tudtam, valahol Németországban tanul. Már akkor is szerettem egy-egy témát rendesen körbejárni,

és gondoltam, megkérdezlek, mi a véleményed, ha a sport befejezése után az orvosi pályát választom.Elmosolyodtál a látható egyetértésed jeleként.

– Az jó lesz – mondtad –, mert tudom, szereted a gyerekeket, biztos boldoggá fog tenni, ha segíthetsz rajtuk. A lényeg, sose múljon el az iránt az érdeklődésed, amit csinálsz, mert akkor nem fogod munkának érezni, amivel eltartod magad.

Igazad lett.

Könyvedben mesélsz a rádiózás, a sportközvetítések hőskoráról, a kezdetekről, megidézve a mindig is főszereplőnek tartott sportolókat. Folyton szembejön valaki a családomból. Mert édesapámat citálod a „kis pénz, kis foci nagy pénz, nagy foci” kiegészítéseként (ezt a mondatot amúgy Puskás Öcsi bácsinak tulajdonítjuk)...

ITT OLVASHATÓ