ÉHEZNI SOKKAL JOBB, MINT FÁZNI. MIT TUDUNK MI ERRŐL?

INDEX
Szerző: LIBOR ANITA,  BARAKONYI SZABOLCS (KÉPSZERKESZTŐ)
2018.08.07.

Folytatódik Hermann Ildi fotós sorozata, a Hiányzó történetek: New Yorkban élő magyar zsidók mesélik el az életüket az otthonukban. A második részben Csibe történetét ismerjük meg.

Kétfajta túlélőt ismertem a deportáltak vagy gettóba zártak között: olyat, aki állandóan erről beszélt, és olyat, aki sosem beszélt róla. Átmeneti esettel nem találkoztam.

Az édesapám családja soha nem beszélt róla. Egy kukkot sem. A gettóban voltak Budapesten. Az édesanyám családja csak erről beszélt. Ők pedig bujkáltak. Az édesanyám tizennyolc éves volt '44-ben, az anyjával bujkált Pesten, aki még harmincnyolc sem volt. Pénzért rejtegették őket pincékben, padlásokon és csodával határos módon nem is vitték el őket.

ANYÁM FOLYTON ÍGY EMLEGETTE: '44. ELÉG VOLT ENNYIT MONDANI, MINDENKI TUDTA, MIRE GONDOL.

Emlékszem, egyszer, amikor már tele volt a hócipőm, kértem, ma ne beszéljünk '44-ről. Legalább egyetlen napig.

Létezik egy híres fotó a holokauszt történetéből: ahogy Budapesten vezetnek több száz feltett kezű embert, leginkább nőket, mellettük néhány nyilas. Ebben a menetben vonultak anyámék, amikor odalépett hozzá egy fiatalember, hogy a következő sarkon próbáljon leválni, és kövesse. Erre anyám mondta, hogy jó, de én az édesanyámmal vagyok. A pali vágott egy pofát, hogy úgy nehezebb lesz. Anyám odasúgta a nagyanyámnak, mi a helyzet, mire nagyanyám aggodalmaskodni kezdett, hogy mi van, ha ez egy provokátor. Anyukám, feltett kézzel vezetnek minket, nem kell nekik provokátor, válaszolta anyám. Végül sikerült kilépniük a sorból. Később kiderült, a fiatalembernek meg volt adva, kit mentsen ki a sorból, de mivel őt nem találta, és anyámra illett a leírás, hogy ne vesszen kárba a hamis papír, anyámhoz lépett oda.

Anyám mindent leírt, és annak ellenére, hogy azt hittem, mindent tudok, megdöbbentő volt olvasni. Új hangját ismertem meg. Bár képzőművészetben tehetséges volt, az írással való próbálkozást édesapám, aki újságíró volt, kritikai megjegyzései után elvetette. Ezekben a szövegekben megmutatkozott a túléléshez nélkülözhetetlen erő. Olyan dolgokra jött rá, amiket soha nem tapasztalt volna meg, ha nem kell bujkálnia.

PÉLDÁUL, HOGY ÉHEZNI SOKKAL JOBB, MINT FÁZNI. MIT TUDUNK MI ERRŐL? PANASZKODUNK, HOGY HIDEG VAN VAGY MELEG, DE NEM TUDUNK ERRŐL AZ ÉGVILÁGON SEMMIT. TAPASZTALÁS NÉLKÜL FELFOGHATATLANOK.

Akik túlélték a háborút, elképesztő erőforrásokra tettek szert, aminek hátulütője, hogy aztán iszonyú önváddal éltek tovább, hogy ők túlélték, a többiek meg nem. Ezért aztán nem is hangsúlyozták ezt az erőt, hiszen az azt is jelentheti, hogy a többiek gyengék voltak, pedig nem erről volt szó.

Én '54-ben születtem, tíz évvel '44 után. Csak felnőtt fejjel kezdtem megérteni,hogy nekik akkoriban mennyire friss élmény lehetett a háború. Gyerekként számomra a háború ugyanolyan távolinak tűnt, akár a Római Birodalom, nem volt különbség.

'71-ig Pesten éltünk, akkor anyám velem együtt disszidált Párizsba, és egyúttal elhagyta apámat. Egy szót se beszéltünk franciául, de mindketten megtanultunk. Két évre rá egyetemre jöttem az Egyesült Államokba, az volt a célom, hogy föltaláljam magam amerikaiként, tudtam, itt akarok élni. Azt hiszem, Kolumbusz óta minden európaiban van egy kis Amerika-álom. A kommunista rendszer izoláltsága miatt Amerika még fényesebben csillogott a képzeletünkben. Ráadásul hatéves korom óta tanultam angolul.

Nem akartam Franciaországban iskolába járni, ezért először Izraelbe mentem. Érdekelt, mit jelent zsidónak lenni, mármint a szörnyűségeken kívül, mert azokról semmit nem tudtam...

ITT OLVASHATÓ