Szerző: L. RITÓK NÓRA
2018.08.19.
Amikor kezdtem, naivan azt hittem, a hitelesen működő, szolidáris és jogkövető magatartást mutató, boldoguló közösségek mintaként szolgálhatnak majd, mert mindenhonnan ez mintaként kell, hogy jöjjön, az iskoláktól a médiáig, hiszen a központi akaratnak is ez lehet az alapelve. És azt hittem, ha rá tudjuk irányítani a szegregátumokban a figyelmet ezekre a mintákra, akkor világosan látszik, és érthetővé válik számukra is, merre van az előrelépés. De furcsa fordulás történt, mintha az a bizonyos iránymutató minta idomulna ehhez, a jogkövetés, a szolidaritás háttérbe szorul, sőt, ha nem is a megélhetésért, de az anyagiakért folytatott harc felül ír mindent. És ha nem is a tudatlanság, de mindenképp egy másfajta értékrend kerekedik felül, amiben nekem leginkább az jön át, ha valaki döntési helyzetben van, a saját tudása, hobbija, vágyai szerint diktál és formál.
Persze ez az egész nem írja felül a közösségfejlesztés fontosságát, csak annak a felelőssége nyomasztó, hogy ebből a világból mit közvetítsen az ember követendő értékként a generációs szegénységben élők számára.
Sok dolgot ösztönösen indítottam el ebben a munkában, a legtöbb szerencsésen bejött, pl. az is, hogy az asszonyokra fókuszáljunk a közösségépítésben. A gyerekek miatt ők hamar bevonhatók, és egyébként is, meghatározói sok mindennek a családokon belül. Hiszen ők szülnek, ápolnak, ők vezetik a háztartást, ők mennek kérni, intézik a hivatalos intézni-valókat, és ők is tűrnek a legtöbbet. Mindenkinek.
Talán most sokan azt mondják, persze, én is nő vagyok, tapintható a szavaimban az elfogultság. De tényleg így látom a szegregátumok asszonyait, noha vannak remek férfi munkatársaink is, és látok nem igazán követendő példákat is, alkoholista asszonyokat, sőt, szemtanúja voltam már olyan egymás hajába kapaszkodós, igazi asszonyverekedésnek is. Mégis azt gondolom, hihetetlen teher van rajtuk, amit cipelnek, egész életükben.
A legfontosabbnak érzem, hogy velük foglalkozzunk. Mert rajtuk keresztül támogathatjuk meg a gyerekekre irányuló hatásokat, és a leggyorsabban csatornázhatunk be változásokat a családokba is. Figyelem őket, ha csak tehetem, és próbálok választ keresni a miértekre. Sok mindent hordoznak magukban, amit nem tudok elfogadni. Pl. a családon belüli erőszak természetességét, a túlélési technikaként alkalmazott hazugságot, a másikat direkt megbántó sértéseket, a tisztességtelen manipulálást. De értem, hogy oka van ennek is, ha az ember belelát az életükbe, sokszor látja az eleve elrendeltséget. És ez az, amin változtatni szeretnék.
Persze van, ahol képtelenség. Fogalmam sincs pl. hogy mit lehet tenni az anyányivá nőtt lányokkal, akik értelmileg sérültek, de nem érik el a gondnokoltság fokát, az iskolát SNI (sajátos nevelési igényűként) végezték el, ami itt azt jelenti, hogy nincs munkaerőpiaci szempontból használható tudásuk, semmi. De nincs tudás az életre sem, mert azt a család nem tudta megadni. Így nem értik azt sem pl., hogy a visszautasított tanfolyammal kizárják magukat az ellátásból. Ülnek otthon, és nem csinálnak semmit. És nem képesek a sorsukon változtatni. Nem mennek a falun kívül, így még annak a lehetősége sincs meg, hogy találkozzanak valakivel, olyannal, akinek kellenek, és akinek egy kicsivel jobbak az önfenntartási és életvezetési képességei.
Sokszor meg várni kell, hogy történjen valami, ami elmozdítja őket a holtpontról. Van, ahol ez évekig is eltart, de aztán mindig van valami. Várom türelmesen, de figyelve mindig, a közösségtől teljesen elzárkózó családot is, hogy nyitnak valahol egy kis kaput. A gyerekeik miatt. Az asszonyt várom, hogy kilép a párja által diktált korlátok közül, talán a gyerekek nyomására. Fáj a szívem értük, mert tudom, a családon belülről nem kapnak elég muníciót a másképp éléshez.
Vagy ott a másik asszony is. Sosem felejtem a mondatot, véletlenül pont ott álltam, mikor a boltban a vásárlásért kapott sorsjegye nyert, és ezért egy nápolyiszeletet kaphatott. „Nem az enyém…”-magyarázta. „A gazdáé.” Mert neki dolgozott. A gazdának. Én néztem, ahogy áll, sosem gondoltam, hogy a metakommunikáció ennyire rögzíti a társadalmi státuszt…és azt akarom, hogy kihúzza magát, és a világ szemébe nézzen. Öntudatosan, talán egyszer még mosolyogva is. Bár nem tudom, erre képes lesz-e valaha. Csak töredékeket mesélt nekem az életéből, de az is annyi szenvedéssel teli, hogy nem is értem, hogy bírta.
Itt nem lehet sürgetni semmit. Mindennek idő kell, a változásoknak is. Várni kell, a saját maguk által meghozott döntésekig. Csak ott kell lenni, jelezni, hogy van lehetőség. Aztán ha megvan a döntés, segíteni kell újrakezdeni, átbeszélni, következtetést levonni, megállapodni, visszacsatornázódni a közösségbe. Nem nekünk kell megfelelni, hanem egymásnak. Hány ilyen történetünk van már! Pl. ezt sem felejtem el sosem, ezt a telefonos vallomást: „Tudom, gonosz voltam magával. Meg nemcsak magával, hanem a munkatársaival is. De mikor észhez tértem, és átgondoltam, mit csináltam, akkor visszajöttem. És maguk megengedték, hogy visszajöjjek. Mikor jöttem fel, megálltam a templom előtt, kiengedtem a hajamat, és úgy kértem az Úristent, ne engedje, hogy a rossz oldalamat mutassam maguknak, hanem a jót. Mert olyan akarok lenni. És az Úristen meghallgatott. Én akkor megfogadtam, hogy nem bántom magukat. Mert én magukhoz akarok tartozni.”
Szóval, a mi munkánkban ők a közösség építőkövei. Az újrakezdő, érzelemvezérelt, de mindent átgondoló asszonyok. Akik ugyanúgy hoznak rossz döntéseket, mint más. De ki tudják mondani azt is, hogy nem volt így jó. Hogy nem így kellett volna. És nincs annál nagyobb öröm számomra, mikor ők fordulnak egymás felé, segítően. Mert ez mutatja az elmozdulást.
Asszonyok. Közösség. Változás. Ebben az útban hiszek továbbra is. Mert azok az értékek, amiket építünk és megélünk velük, a szükségleteiben kielégített, nyugodt család, a gyerekek jövője, talán azok még elég stabilak. Azokra még lehet építeni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.