AUTORITER ÁTRENDEZŐDÉST JÓSOLNAK A ROMÁNIAI TÜNTETÉSEK?

MÉRCE
Szerző: VERONICA LAZAR
2018.08.18.

1. A „diaszpóra” tüntetése

Az ideológiának több sebessége van, de nagyon rövid emlékezete: 2012 júliusában, amikor a szociáldemokraták (PSD) és liberálisok (PNL) azóta felbomlott szövetsége népszavazáson mozdította volna el Traian Băsescu elnököt, az államfő akkori nyilvános támogatóinak jobboldali újságírókból és értelmiségiekből álló része a népszavazás bojkottjára buzdított, és rendre elmélázott a többség zsarnoki természetén, illetve úgy általában a népszavazások együgyűségén.

Mindezt azután, hogy 2012 januárjában, amikor a megszorítási intézkedések által fojtogatott népesség váratlanul az utcára vonult, ijesztően nagy számban, ugyanezek a kormánypárti újságírók, értelmiségiek voltak azok, akik bőkezűen dobálóztak a „faragatlan” és az „ostoba, erőszakos, közönséges” jelzőkkel, hogy a tüntetőket leírják.

Hat évvel később, a szociáldemokrata kormány elleni tiltakozások során 2018 augusztusában – hasonló helyzetben, de más színezetű kormánnyal hatalmon – ugyanezen értelmiségiek és újságírók felemelő, propagandisztikus szólamokkal írtak a tüntetőkről.

De az elmúlt napok országos tüntetéseinek értelmezésében nem is ez a legjelentősebb ellentmondás, hanem az a teljesen új megvilágítás, amelybe a tiltakozó, PSD-ellenes diskurzus a diaszpórát helyezi – a diaszpórát, mely kifejezés általában, ugyan kimondatlanul, de a külföldön élő románok urbánus és képzett kisebbségét szokta jelölni.

Ez alkalommal azonban a diaszpóra – mely a tüntetések főszereplőjeként és szervezőjeként tűnik fel (bár még mindig vannak viták arról, ki is kezdeményezte, és ki is vállalja a kezdeményezést, hiszen a közösségi médián keresztüli, alulról szerveződő mozgósítás és az ellenzéki pártok mozgósítása szétszálazhatatlanul összekavarodik) – egy olyan kifejezéssé válik, amely az eddigiektől eltérő módon egyszerre akar a szimbolikus hierarchia ellentétes végein elhelyezkedő két kategóriát magába foglalni. Egyrészt a (1.) „tiszteletreméltónak” minősített, túlképzett román kivándorlókat, akik túl tisztességesek ahhoz, hogy sorsuk egy ilyen „szörnyű” országban teljesedjék be (mellesleg ilyen külföldi rokonokkal rendelkezni régóta büszkeség és szimbolikus elismerés forrása); valamint (2.) a szegénység és a megélhetési lehetőségek hiánya miatt elűzött, kemény munkát végzőket, akiket nemrég még a lenéző „eperszedő” jelzővel (utalás a képzést nem igénylő mezőgazdasági idénymunkákra, amelyeket ezek az emberek végeznek – a szerk.) szoktak megbélyegezni.

A probléma csak az, hogy a második kategória hozzávetőleg négymilliós tagságát (akiknek köszönhetően Románia a kivándorlás tekintetében a második ország Szíria után) mindezidáig nem tartotta figyelemre érdemesnek sem a mainstreampolitikai sajtó, sem pedig a liberális vagy konzervatív ideológia képviselői. És tovább fokozza a problémát a tény, hogy bár most megidézésre kerülnek mint tömeg – hogy számszerűleg és retorikailag is szaporítsák a PSD-ellenes tüntetők sorait –, valós élethelyzetük mégis tisztázatlan marad, ahogy összemossák őket az első kategória tagjaival, vagy annak takarásában maradnak.

Amikor pedig nem sorolódnak egyszerűen csak be a „nemzetünk legjava” címke alá, akkor távozásuk körülményeinek sajátosságai (= a megélhetési erőforrások teljes hiánya), illetve a célállomásukon tapasztalt körülményeik (= a többség számára kizsákmányolás és rabszolgaság) teljes mértékben elpárolognak.

Így szóba sem kerülhet az, ahogyan a posztkommunista kormányok intézkedései hozzájárultak az ország lakosságának hatalmas hányadát sújtó gazdasági katasztrófához.

Nem is csoda, hogy egy ilyen elemzésre nem kerül sor, hiszen az a többi ’90 utáni kormánypártot és kormánykoalíciót is a vádlottak padjára ültetné, és ellehetetlenítené azt az egyoldalú narratívát, amely kizárólag egyetlen párt, a PSD jellemzőjeként határozza meg a korrupciót, és ezzel magyarázza az ország történelmi léptékű kudarcát.

Van egy másik kuszaság, ami még jobban eltakarja azt az osztálykülönbséget, amely a felsőfokú végzettség megléte alapján osztja ketté a román kivándorlókat (az egyetemi diploma ugyanis összehasonlíthatatlanul több erőforrást biztosít a megélhetést és munkakörülményeket illető döntésekben): az az alapvető, de sem a PSD-s jobboldal, sem a PSD-ellenes jobboldal számára nem egyértelmű elv, miszerint minden dolgozó megérdemli a tiszteletet, a jogokat és a politikai képviseletet, függetlenül attól, hogy milyen munkát végez. Ez az elv csúszik rá arra tényre, hogy

a diaszpóra nagy része kizsákmányolás és rabszolgaság körülményei között dolgozik, megfosztva legalapvetőbb emberi méltóságától.

Más szóval elkendőződik, hogy a németországi építkezéseken feketén dolgozók, a szicíliai ültetvényeken kizsigerelt nők, vagy épp az Ausztriában időseket ápolók nem ugyanolyan körülmények között, nem ugyanolyan elismerés mellett dolgoznak, mint az orvosok és mérnökök, akik jobb bérezés és kevésbé szétesett közintézmények reményében hagyták el Romániát...

ITT OLVASHATÓ