A SZAKADÉK SZÉLÉN: A BALOLDAL VÁLASZÚT ELŐTT

MÉRCE
Szerző: KAPELNER ZSOLT
2018.08.25.


.

..A baloldal 2008 óta mindinkább azt tekinti legfőbb politikai feladatának, hogy újjáépítse társadalmi tömegbázisát, választói többséget hozzon létre. Ezt a feladatot tulajdonítja Bernie Sanders és Jeremy Corbyn mozgalmainak, ebben látja Dél-Európa baloldali pártjai sikerének titkát, és ezt a receptet írja elő Magyarországnak is: létrehozni a társadalmi többséget maga mögött tudó, stabil tömegbázissal rendelkező, népszerű baloldalt, hiszen a baloldal vagy népszerű, populáris, populista lesz, vagy nem lesz.

Az újbaloldal helyesen ismeri fel, hogy a baloldal klasszikus bázisa széttöredezett, fragmentálódott, sokasággá vált. A társadalmat megannyi egymást metsző hatalmi struktúra szeli át, melyek az embert e társadalomba és a termelés globális rendjébe széttartó, olykor ellentmondásos módokon ágyazzák be. Ebből az újbaloldal a társadalom – vagy legalábbis az elnyomottak – újraegyesítésének feladatát vonja le tanulságként. De helytálló-e ez a gondolatmenet?

Először is látnunk kell, hogy a baloldal a tizenkilencedik század végének specifikus történelmi pozíciójában azért választotta a tömegpárt stratégiáját és szervezeti formáját, mert meg volt győződve róla, hogy az elnyomottak és elesettek a társadalom többségét képező homogén csoportot (osztályt) alkotnak, amelynek egységes érdekeit a tömegpárt intézménye által képviselni lehet és elő lehet mozdítani.

Ez a tétel alighanem már akkor sem volt igaz – a „munkásság egységét »helyreállítani« nem lehet, hiszen a munkásság egységes nem volt soha”, írta József Attila –, ám a történelmi fejlemények és nem kevés igen aktív osztályharc eredményeként a 20. század közepére teljesen tarthatatlanná vált: az addig sem egységes munkásosztály végképp szétszakadt, a jóléti állam érdekeltté tette a munkások egy jelentős részét a status quo fenntartásában, egyúttal pedig széttördelte a nemzetközi antikapitalista mozgalmat és nemzetállami keretbe kényszerítette azt.

1968 mozgalmai nem jókedvükben fordítottak hátat a klasszikus baloldal „homogenizáló kategóriáinak” és keresték a forradalom új szubjektumát a társadalom margóin – a gettók lakóiban, a harmadik világ antiimperialista militánsaiban, a tőke újratermelésének rendjébe még be nem tagozott diákokban, szexuális és nemi kisebbségekben –, nem individualista, liberális elhajlásból, hanem válaszként a kapitalista társadalom struktúráiban bekövetkezett változásokra.

Az újbaloldal azonban másként jár el. A kialakult helyzetre nem ’68 válaszát adja – alakítsunk ki a valóságos társadalmi viszonyoknak megfelelő új szervezeti formákat –, hanem azt tűzi ki célul, hogy mesterségesen hozzuk újra létre a baloldal elveszett tömegbázisát. Az újbaloldal visszavágyik a századelő baloldali tömegpártjainak korába, de nem látja be, hogy a baloldalnak nem a baloldali politikus félkegyelműsége miatt nincs tömegbázisa, hanem azért, mert e tömegbázis létének immár nincs materiális alapja.

E materiális alap híján azonban ez a tömegbázis csupán szimbolikus konstrukció lehet. Az úgynevezett „99%” puszta ideológia, sehol máshol nem létezik, csak a baloldali mozgalmárok fejében. A társadalmi többség, az úgynevezett „nép” valósága elveszik, mítosszá válik, a baloldal pedig a mitikus politika veszélyes területére lép. A társadalmi többség létrehozása előtérbe kerül az elnyomottak és elesettek védelmével és képviseletével szemben. Ha ugyanis a baloldal prioritása a társadalmi többség létrehozása, akkor azok az elesettek és elnyomottak, akik e többség ideologikus koncepciójába nem illeszkednek bele, szükségszerűen képviselet és védelem nélkül maradnak...

ITT OLVASHATÓ