Szerző: SZÉNÁSI SÁNDOR
2018.08.22.
– Egy éve volt egy kiállítás a londoni Victoria and Albert Museumban, amelyből kiderült, hogy 1968, Prága, Párizs, a Swinging London lehettek csúcspontok, de valójában egy több évtizedes korszakról beszélhetünk. De milyen korszak volt ez? Egy lazuló diktatúrában mit vett belőle észre tinédzserként?
– 1950-ben születtem, 1968-ban érettségiztem, ugyanebben az évben kezdtem egyetemre járni, így igencsak a ’68-as generáció tagjának érzem magam. Olyan kétpólusú kor emberének, amelyben azon, hogy Nyugat, nem az IBM-et, a GE-t, a nagy nemzetközi vállalatokat értettük, nem is Adenauert, De Gaulle-t, Nixont, sőt még csak nem is Kennedyt, hanem sokkal inkább olyan neveket, mint Polanski, Hemingway, Sartre, Simone de Beauvoir, Pasolini, Amerigo Tot, Adorno tanítványai, a Frankfurti Iskola, Marcuse, Fellini, Brigitte Bardot, Sophia Loren, Laurence Olivier, Kerouac, Salinger Zabhegyezője, Steinbeck, Stanley Kubrick, különösen a Mechanikus narancs, azt, hogy Paszternak Doktor Zsivágója Nobel-díjat kapott, az olyan híres musicaleket, mint a Hair, a West Side Story, vagy David Ojsztrahot és Leonard Bernsteint.
– Nyugat és Kelet fiataljai között lényeges különbség volt az, hogy ezeket az új kultúrjavakat az egyik fél készen kapta, a másiknak viszont meg kellett küzdenie azzal, hogy nehezen beszerezhetők vagy épp tiltott dolgok voltak. De rengeteg azonosság is akadt.
– Nyugaton is, itthon is nagy divat volt visszanyúlni a „valódi”, nem leninista és főként nem sztálinista Marxhoz. Sokszor idéztük Marxnak azt a mondását, miszerint ő „nem marxista”. És igyekeztünk megérteni Lukácsot és Gramscit. Bár hódolattal adóztunk a Nyugat kultúrájának, Che Guevara is éppúgy imponált nekünk, újra felfedeztük Rosa Luxemburgot, és tüntetéseket szerveztünk a görögországi diktatúra, valamint a Vietnamban harcoló amerikai imperialisták ellen.
– Vagyis a hivatalos Amerika ellenség volt, de az európai Nyugat nem?
– Ez nem ilyen egyszerű. A korai antisztálinista és reformkommunista ellenállás kevés figyelmet fordított arra, hogy különbséget tegyen Nyugat-Európa és az Egyesült Államok között. Számos képviselőjük kereste Nyugaton a szellemi ösztönzést, mivel a hivatalos marxista–leninista–sztálinista Új Hit, ahogyan Czesław Miłosz nevezte ezt az ideológiát, nem kínált elegendő tápot ezeknek az igényeknek. Az ötvenes és hatvanas években számos reformkommunista szemében, csakúgy, mint a hetvenes és a nyolcvanas évek másként gondolkodói számára, az Amerika vezette Nyugat nem a magántulajdonra épülő társadalmi és politikai berendezkedés egyik lehetséges modelljét jelentette, hanem izgalmas szellemi ingerek pezsgő forrását.
– Mégis, egyszerre folyt kétfrontos harc a sztálini szocializmus és a kapitalizmus valóban rút tulajdonságai ellen. Kulturálisan a Nyugat volt a minta, politikailag viszont nem egészen.
– Az 1968-as események hatása alatt kezdtük azt hinni, hogy a modern világ valódi törésvonalai nem is annyira Kelet és Nyugat között húzódnak, mint inkább a különböző nemzedékek, Észak és Dél, vagy általánosabban, a hatalom birtokosai és a hatalomból kiszorultak között. Mi, a „hatvannyolcas értelmiségiek nemzedéke”, őszintén hittünk abban, hogy „mire hatvannégy évesek leszünk”, megteremtjük az „új világot”. Igen egyszerűnek látszott a ma szinte megválaszolhatatlan kérdés, hogy merre van előre, sőt, van-e egyáltalán előre. Azok, akik akkoriban hittek a szocializmus megvalósíthatóságában, reformok bevezetésében látták az előre vezető utat. Egy korlátozott, tervezett politikai pluralizmust álmodtak meg, ahol megmaradnak a szociális ellátások értékei, de létezik gazdasági hatékonyság is...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.